Aktualitás | 10.4.2012

Lencsén keresztül az Antarktisz: Xantusék Belgica-expedíciója

Fotók: Xantus Áron

114 évvel a Belgica-expedíció után egy kolozsvári forgatócsapat szakemberek segítségével Emil Racoviţă nyomába eredt, szülőfalujától az Antarktiszig, hogy a múlt század neves román tudósának útját ismét bejárják, bemutassák.

A csapat mintegy egyhavi útja során rengeteg nyersanyagot gyűjtött “a világ végén” – nehéz lesz válogatni, szelektálni, hogy mi kerüljön be végül az egész estés dokumentumfilmbe. Mire figyel egy filmes, amikor egyszerre akar emléket állítani egy tudósnak, látványt mutatni egy nézőnek, és közben az extrém körülményekkel is küszködnie kell? Az expedícióról a nemrégiben visszatért csapat operatőrét, Xantus Áront kérdeztük.

Milyen kontextusban kerültél először kapcsolatba Racoviţă munkásságával?

– Ritka eset, hogy egy személyiségnek ugyanabban a városban két mellszobra is áll. Emil Racoviţănak, az Antarktisz egyik elsÅ‘ kutatójának (Belgica, 1897-1899) és szpeológusnak a Farkas utcában és a Mikó-kertben is áll szobra. Ennek ellenére a Kolozsváron megkérdezett járókelÅ‘k – közöttük diákok! – zöme alig tudott valamit róla, jobbára csak azt, hogy egy utca viseli a nevét, mely a Belvedere szálloda felÅ‘l vezet hegymenetben.

A világhírű és legendás Belgica Antarktisz Expedíció centenáriuma 1997-ben volt. Ekkor az öt nemzet fiaiból, norvégokból, belgákból, két lengyelből, egy amerikaiból és egy romániai felfedező-kutatóból álló expedíciós csapat a maga idejében hőstettnek számító felfedező-utazását ünnepelte a világ. Akkor ez a vállalkozás mai szemmel a Holdra szállás kalandjával, kockázatával ért föl. Emil Racoviţă biológusról, az expedíció fotográfusáról és egyik legfontosabb emberéről, alig esett szó. Apámmal, dr. Xantus Gábor dokumentumfilm rendezővel akkor kezdtünk el arról beszélgetni, hogy ez a nemzetközi kaliberű tudós megérdemelne egy dokumentum-portréfilmet.

Érdekességként, inkább szomorú tapasztalatként említem, hogy az elmúlt másfél évtizedben csapatunk partnereket keresett e bonyolult és költséges film kivitelezéséhez. Minisztériumok, üzleti körök, majd jól menő, elsősorban kolozsvári érdekeltségű vállalkozások fordítottak hátat az Emil Racoviţă életművét felmutató projektnek. Ennél is rosszabb volt a hitegetők, ígérgetők, későbbi szószegők serege, akik sokáig helyben tartották a produkciót. Miközben azon keseregnek, hogy rossz az országimázs, hogy nincs reprezentatív jelenlét a nemzetközi porondon, s hogy Romániát eperszedőkkel, könnyűvérű vállalkozókkal, netán bűnözőkkel, jó esetben Drakulával asszociálják. Talán csak a stáb rátartiságának és konok kitartásának köszönhetően mondhatjuk el ma, hogy a film mégis elkészül. Végül egy szerény, „éppen, hogy” költségvetéssel vágtunk bele e produkcióba.

Annál is inkább érdekelt a téma, mivel nagyapám, néhai dr. Xantus János tanár egy időben a tudós egyik tanársegédje volt, és számos személyes élmény fűzte hozzá. Ekkor kezdődött el a tervezgetés, amely végül másfél évtizedet tartott, pontosabban 2011-ig. A dokumentumportré három kontinens hét országában készül, s a romániai dokumentumfilm-gyártás történetében máig egyedülálló vállalkozásnak számít – legalábbis földrajzi kitekintés és igen rendhagyó, nem egyszer „bonyolult” helyszínek vonatkozásában. A forgatókönyvet apám írta, ő a film rendezője, magam az érdekes és ritka szakmai kihívásnak számító operatőri és társrendezői munkát végzem.

Hogyan festenéd le az Antarktisz menti útvonalat, a partraszállásokat?

– Miután a forgatásokat már tavaly elkezdtük különbözÅ‘ romániai helyszíneken, idén februárra terveztük be a legtávolabbi és legnehezebb helyszínek bejárását és az antarktiszi filmezéseket. Több mint 14 ezer kilométert repültünk a Tűzföldig, a „világ végének” – „Fin del Mundonak” nevezett térségig, ahol az elsÅ‘ felvételeket elkészítettük. Pontosabban: a világ végének nevezett terület még nem is igazán a világ vége, hiszen innen még több mint ezer kilométert hajóztunk dél felé.

A Drake-átjárón megtett két és fél napos hajóút „hozta a formáját”. Ez a világ legviharosabb tengeri átjárója, ahol teljesen normálisak a tömbház magasságú hullámok. Ez a víz a hajósok és az utazók réme, csapatunkban is sokan megtapasztalták az igazi, két és fél napig tartó, „intenzív” tengeri betegséget.

Ami az antarktiszi útvonalat illeti: a film forgatókönyvének megfelelően igyekeztünk követni a Belgica Expedíció egykori útvonalát az Antarktisz-félsziget térségében. Ebben nagy segítségünkre volt hajónk – egyébként orosz – kapitánya és egy román hajómérnök, aki e hajó fedélzetére szegődött. Amikor megtudták, hogy filmet forgatunk, lehetővé tették, hogy Zodiac típusú, jégálló motorcsónakkal olyan helyszínekre is elkalandozzunk, ahova egyébként nem szokás és nem ajánlatos becsónakázni. Így csodálatos felvételeket készíthettem a sodródó, billegő, fölénk tornyosuló, hatalmas jéghegyekről, ezektől alig karnyújtásnyira, közvetlen közelükben forgolódva.

Forgatócsoportunk 13 partraszállást hajtott végre a Cuverville, Georg Point, Ronge Island, Ferguson Channel, Lemaire Channel, Hovgaard, Petermann, Port Lockroy, Cobalcescu-szigetek és antarktiszi szirtek térségében. Itt geológiai képződményeket, madár-, elsősorban pingvinkolóniákat, fókatelepeket, bálnákat, víz alatti élővilágot, csodálatos tenger alatti növényzetet filmeztünk. Magunkkal vittünk néhány korabeli fotográfiát, amelyeket Racoviţă készített 115 évvel ezelőtt, és összehasonlítottuk ezeket a mai állapotokkal. Meggyőződhettünk a látvány megdöbbentő azonosságáról látva, hogy Isten malmai az Antarktiszon bizony lassan őrölnek…

Noha a forgatókönyv viharos és zord időjárást írt elő, a természetet nem érdekelte a forgatókönyv. Fantasztikus súrló fények, állandóan változó színek és tónusok, felhőjátékok, máshol nem látható kontrasztok és visszaverődések jelentettek az operatőr számára egyedi élményt, kihívást és nem egyszer megpróbáltatást.

Mi az, ami leginkább megdöbbentett, lenyűgözött, és amire esetleg nem voltatok felkészülve?

– Az Antarktisz a szó legszorosabb értelmében lenyűgözÅ‘. Semmi más, általam megélt élményhez nem hasonlítható, noha a sors megadta, hogy most már minden földrészen forgathattam filmet. Mintha más bolygón jártunk volna. Tökéletes tisztaság, a természet érintetlen és fenséges birodalma, a paradicsomi állapotokra emlékeztetÅ‘, még háborítatlan élÅ‘világ, a „harmonices mundi” mindnyájunkat hatalmába kerített, és a legapróbb részletekig meghatározta viszonyulásunkat ezen környezethez. Itt nem volt helye hangos szónak, meggondolatlan cselekedetnek, durva mozdulatnak. Kemény, tiszteletet és alázatot parancsoló, de tévedést nem tűrÅ‘, teljes egyensúlyban levÅ‘ világ, amelyeket egy filmes inkább képekkel, mint szavakban tud leginkább körülírni.

Voltatok-e közvetlen veszélyes helyzetben?

– Expedíciós forgatásokon a filmes-utazó megpróbál felkészülni a „helyzetekre” – a veszélyesekre is. Általában az a tapasztalatom, hogy mindig van váratlan helyzet, amire otthon nem is gondolnánk, vagy nem dokumentálódtunk eléggé körültekintÅ‘en. A valóban veszélyesnek mondható szituációk ilyenek, s nem azok, amelyeket olvasmányainkból már ismerünk.

Említettem, hogy jéghegyek közvetlen közelébe csónakáztunk be, hogy látványos snitteket készíthessünk. Számítottunk arra, hogy a sodródó kolosszusok esetleg elzárják a Zodiac elől a visszafelé vezető utat, ezért mindig szemmel tartottuk a mozgásukat, s ha kellett, gyors visszavonulást hajtottunk végre. Arról azonban csak utólag értesültünk, hogy a valós veszély miben is állt; hogy a jéghegyek filmezése könnyen balul is végződhetett volna. A fölénk magasodó, úszó jéghegyeknek csupán alig egy negyede, azaz a „csúcsa” áll ki a vízből, tömege a mélyben rejtőzik.

Nem ritka, hogy a tömbök láthatatlan, víz alatti részéből hatalmas darabok, tonnás blokkok szakadnak le, „borjadznak”. Ilyenkor a jéghegy egyensúlyát veszti, azonnal megbillen vagy felborul. A kolosszusok ilyenkor akár „fejre” is állhatnak, hatalmas hullámlökések, szétdarabolódások kíséretében. Ilyenkor nem jó a közelükben csónakázni, de ezt csak utólag tisztáztuk emiatt kissé indulatos hajóskapitányunkkal, aki a parancsnoki hídról távcsövezett bennünket. A nálunk levő rádiót szerencsére kikapcsoltuk, hogy ne zavarja a hangfelvételeket…

Operatőrként mi volt a legnagyobb nehézség, amit megtapasztaltál az Antarktiszon? Hát a legfontosabb feladat?

– Az Antarktisz operatÅ‘ri szempontból számos új helyzet elé állítja a filmest. Eredetileg filmre, azaz Super 16-os formátumú celluloidra szerettem volna forgatni, de ezt a költségvetés végül nem tette lehetÅ‘vé. Ezért nagy felbontású, ma a legkorszerűbbnek mondható kamerákat vittünk magunkkal. Volt tartalék kamera is, ázás, borulás, törés, fagyás esetére. A felszerelés összeállításában szakmai szempontból a Studiotech Hungary munkatársai voltak nagy segítségünkre, de a Xantusfilm Documentaries produkciós műhelyünk és a Terra Incognita egyesület is besegítettek. Technikailag mindenre felkészültünk, hiszen egy apró hiba is meghiúsíthatta volna az egész antarktiszi munkát, ahol köztudottan nincs a közelben szakszervíz. Volt fűthetÅ‘ kamera-tok és sok zsebes, speciálisan tervezett, Antarktiszra gyártott tollkabát is, melyben az akkumulátorokat testmeleggel lehetett üzemi hÅ‘mérsékleten tartani.

Ami az alkotó munkát, a filmezést illeti: speciális fényviszonyok, a rendkívül erős kontrasztok, ugyanakkor a legfinomabb árnyalatok visszaadása jelentette az igazi próbatételt. Mindez a celluloid filmnyersanyaggal könnyebben megoldható lett volna. A digitális technika alacsonyabb szintű átfogása miatt minden snitt beállítása, expozíciója egyedi mérlegelést igényelt. A Nap alacsonyan járt, a plasztikus fények gyönyörűen modellálták a felszíni formákat. Az erősen megvilágított, fehéren ragyogó felületeket kellett összehozni a sötétebb tónusokkal, a víz kékes-zöld árnyalataival, az ellenfényben tündöklő jéggel, az ég tónusaival. A digitális technikának nem ez az erőssége, de sikerült megoldani a feladványt. Ehhez járult még az igen erős ultraibolya sugárzás is, amit szintén be kellett számítani.

Másfajta próbatételt jelentett az állandóan imbolygó csónakból vagy a hajóról készített felvételek stabilizálása. A széles (16:9) képformátum igen érzékeny bizonyos kompozíciós részletekre, például arra, hogy a horizont vonala lehetőleg ne imbolyogjon zavaróan. A vízközeli vagy víz alatti felvételek látványvilága nyilván az operatőrt is felvillanyozza, ilyenkor az is előfordul, hogy a kamera kritikus helyzetekbe kerül: például vizet kap, sziklának, jégtömbnek csapódik. Mindig figyelnem kellett arra, hogy meddig merészkedhetem el ilyenkor, és milyen kockázattal.

Mennyi nyersanyagot forgattatok, mikor lesz kész film belőle? Hol lesz először a bemutatója?

– A 75 perces, egész estés dokumentumfilmben az Antarktisz egy fontos epizód. Hangsúlyos helyszín, de a forgatott anyagnak sajnos csupán töredéke kerül majd be a filmbe. Ilyenkor a legnehezebb vágni, szelektálni, és, ha kell, lemondani. Az egész estés dokumentumfilm várható befejezése és bemutatása ez év Å‘szére tehetÅ‘.

A Belgica roncsaihoz a merülés még ezután következik – be van-e már tervezve?

– Hátra van még a forgatások európai vonulata: Belgium, Norvégia, Franciaország, Mallorca. A Belgica roncsai Norvégiában, egy tengeröböl mélyén fekszenek. A második világháborúban hadiraktárként használt, forgalomból kivolt, legendás háromárbocos hajó teste ma is tele van éles lÅ‘szerrel. Emiatt megközelítése, lefilmezése a hideg és zavaros vizekben, ahol a látótávolságot a hullámzástól állandóan felkavart üledék is csökkenti, kockázatos és körülményes. Hogy lejuthatunk-e oda is, az a norvég haditengerészettÅ‘l függ. Mi reméljük, hogy összejön.

Mallorcán a Cueva del Drache barlangban forgatunk, ahol Racoviţă professzor a világon elsőként megtalálta azt a kis élőlényt, egy barlangi rákot, mely egy új tudományág, a bioszpeológia megszületéséhez vezetett. Legközelebbi forgatási helyszínünk azonban jóval közelebbi: nemsokára a scărişoarai jégbarlangba ereszkedünk alá, melyről kevesen tudják, hogy ez rejti a világ legnagyobb föld alatti jégfelhalmozódását, s melyet Racoviţă professzor kutatott és leírt.

További információk a projekt honlapján (www.belgica.ro), illetve Xantus Áron honlapján (aronxantus.com)