Urban Heroes | 3.5.2010

Tolerancia-színház egy megosztott társadalomban: Balogh Rodrigó rendező

Oláh Zoltán illusztrációja Balogh Rodrigó darabjához

Utoljára Magyarországon 1987-ben írtak cigány tematikájú színművet – egészen mostanáig, amikor egy fiatal rendező diszkriminációs esettanulmányokat, személyes tapasztalatait és a romagyilkosságok megrázó aktualitását alapul véve írt és rendezett darabot. Ez a jelenkor problémája, nagyon fontos beszélni róla – érvel Balogh Rodrigó. „Mások azt is mondták, ez missziós törekvés – én ennyire nem misztifikálnám túl a dolgot. Nincs ebben misztikum, csak praktikum.”

Bakk-Dávid Tímea

Az öt roma fiatal szereplésével készült Tollfosztást nemrég mutatták be Budapesten, a 30. Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében. Rendezője szerint gyakorlati és össztársadalmi haszon származik abból, ha a darab jóvoltából szembeállítások, fröcsögés, vádaskodás nélkül elkezdődhet többség és kisebbség párbeszéde.

A húszas-harmincas korosztályhoz tartozó roma értelmiségiek közt egyre többen próbálják újraértelmezni, megújítani, pozitívabbá formálni a romákról kialakult képet. Az ENSZ- és Junior Prima-díjas rendező, drámapedagógus szerint a roma művészek nagy része a többségi társadalom skatulyáihoz alkalmazkodott, ám a cigány értelmiség új generációja teljesen másképp fogalmazza meg önmagát.

Az is többségi kategória, hogy titeket nem egyszerűen művésznek neveznek, hanem roma művésznek?

– Ez is skatulya, igen. Van, aki szembemegy ezzel, de van, aki hagyja, mert nem akarja megzavarni a nem cigányokat abban, hogy őt el tudják helyezni valahol. Ám ezek a srácok egy teljesen új generáció. Egyszerűen nem tudod mihez kötni őket: külön-külön, de most már együtt is különféle identitásokat vesznek föl. Például Mizóka (a Tollfosztásban a Szotyi nevű gyerekszereplőt alakító színész – szerk. megj.): én csak ütemembernek hívom őt. Állandóan beatboxszol, de nem öncélúan, vagy mert neki szereplési kényszere van.

Halad az utcán, billeg, megy, és valaki beelőzi. Magas sarkú a cipője, kopog. Bizonyos ritmusra kopog. És hát lehetetlen megállni, hogy arra a ritmusra rá ne menjen az ember! Ami pedig kijön az egészből, az a feketék zenéje. A cigányzenét is imádja, meg a soult, a funkyt, a reagge-t, minden műfajban otthon van, csak a beatbox számára a lehető legjobb önkifejezési módszer. De végigmondhatnám az összes fiatalt, aki az előadásban játszik, hogy miben másak, és miben állatira hasonlóak – hazulról hozták a gyökereket, amik megmaradtak, de át is formálódtak.

Miben hasonlítanak? Milyen képed van az új generációról?

– Mizó, Emília, Józsi vagy bármelyikük még nem is tudja, hogy ők bármit is újítottak volna, számukra ez teljesen normális. A fiatalok számára nem kérdés a „roma vagyok, magyar vagyok”. Ők azok, akik tiltakoznak az ellen, hogy „szociális alapon” közelítsék meg a produkciót, színházszakmaiság nélkül.

Nyilván mint trénernek kötelességem volt megosztani velük bizonyos információkat. Hogy politikai színházról van szó, hogy szembemegyünk a sztereotípiákkal, egyáltalán, beszélünk erről az egész őrületről.

Ha meglátsz egy képet egy hamburgerről és egy pohár üdítőről, melléje társul egy embléma. Ha meglátsz egy képet a vályogvető cigányokról, azonnal társítasz ehhez a képhez is valamit. Vagy a megélt élményeidet, hogy igen, legutóbb nagyon megvertek a villamoson, vagy hogy nekem adta a szendvicsét – most szándékosan mondtam végletes példákat. Nagyon fontos, hogy erre kiemelten figyeljünk az elkövetkező évtizedekben: ezek a fiatalok, azt hiszem, ők egészségesen fogják ezt csinálni.

Balogh Rodrigó (a felvételt készítette Maly Róbert)

Az én generációm még nem: van egy skizofrénia a dologban. Jöttem a pamuki cigánytelepről, 13 éves voltam, mezítláb, egy szál gatyában hajkurásztam a libákat. Egy évvel később már középiskolás voltam, három évvel később már gimnáziumba jártam. A libahajkurászástól eltelt öt év, és már egy előkelő budapesti színházban játszottam – hét év után a színház tagja voltam. Olyan mértékű ugrások ezek, amit nehéz bölcsen kezelni, és gyakran érzem magamon is, hogy nem megy. Ez nem őszintétlenséget jelent, hanem inkább makacsságot, valami feszülést – hogy valami nem stimmel.

De ezeknél a srácoknál ez már nincs. Hihetetlenül könnyedek, felszabadultak és vidámak. Erre jó példa egyébként, hogy ez az egyébként nehéz darab három hónapig készült – és végigvinnyogták a próbafolyamatot, olyan harsány röhögések voltak… és ez szerintem így normális, hogy nem bőgtünk, hogy ajjajajajaj… dehogyis… ez egy helyzet, és erről beszélnünk kell: ennyi. Gondoskodtak arról, hogy a művészi felkészülés légköre nekik jó legyen.

Hogyan álltak össze a Tollfosztás történetei?

– A Tollfosztást tavaly júnusban találtam ki Illés Marcival, a dramaturggal. Akkor még nem érdekelt önmagában a cigánygyilkosság témája, bár természetesen ott voltunk a tatárszentgyörgyi kisfiú temetésén, olvastuk az újságot, hallottuk a híreket. De valójában a különféle jogvédő irodák esetei hívták fel a figyelmemet a problematikára.

A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda kimondottan diszkriminációs esetekkel foglalkozik, nemcsak cigányok, hanem nem cigányok eseteivel is, az évente megjelenő, Fehér füzetek című kiadványukban gyűjtik össze ezeket. Égbekiáltó bűnöket olvastam a füzetekben.

Valódi eset a darabból például a nevelÅ‘intézetbeli visszaélések története is. Begyógyszerezték, megerÅ‘szakolták a cigány és nem cigány gyerekeket… az ügy eljutott egészen magas szintekig, ám onnan addig adták kézrÅ‘l kézre, amíg a helyi rendÅ‘rségnél kötött ki. Ők leszóltak, hogy indítsanak belsÅ‘ vizsgálatot az ügyben. Aha. Olyant indítottak, hogy aztán abba belerokkant néhány gyerek… és nem lehet semmit tenni. Úgy van megcsinálva a rendszer, hogy a saját farkába harap.

Ha nagyon leegyszerűsítem, talán mondhatnám, hogy nagyon nagy gonoszság kell ahhoz, hogy egy ember így bánjon egy másik emberrel. De inkább nagyon nagy szomorúság és bánat. Mert önmagában véve gonoszság nincs, az csak valami miatt van. Ahogy olvastam ezeket a füzeteket, összeállt a kép – a romagyilkosságokkal egybefonódva.

Mondtam Marcinak, hogy ez nem lesz jó, mert itt mindenki meghalt ebben a történetben… ha négy halottat mutatok meg, az borzasztó! Kellene valaki, aki túléli… és aznap történt a kislétai gyilkosság: az anyukát meggyilkolták, de a kislány életben maradt. Akkor már nem volt megállás, folyamatos volt az írás – csak befele nézett az ember, és írta, írta.

Tollfosztás (fotó: Kovács Dániel, a kultúra.hu jóvoltából)

Nagyon örülök annak, hogy színházi emberként találkozhattam a jogvédő szférával, mert ezeket a tapasztalatokat, meg a továbbiakat be tudom építeni a színházi munkámba. Megjelenhet és elindulhat egy olyan irány, amit szocioszínháznak nevezünk, ami a jelenkor problémáival foglalkozik. Hogy cigányspecifikus vagy sem, az nem nagyon érdekel. Nyilván én egy cigány ember vagyok: abból főzök, amiből lehet – az a lényeges, hogy ne szembeállításokat használjak, mert az mindig rossz érzéseket kelt.

Balogh Rodrigó a Karaván Művészeti Alapítványnál dolgozott 3 és fél évig. Budapest 9. kerületében működnek, főleg hátrányos helyzetű, cigány és nem cigány gyerekekkel csinálnak színházat. A cél, hogy művészeti oktatás keretében a cigány és nem cigány fiatalok együtt dolgozzanak, így toleránsabbakká váljanak, kevesebb előítéletük legyen egymással szemben. Multiplikátorok lesznek, azaz mindezt képesek lesznek továbbvinni más közösségekben, és ezáltal társadalmi felelősségvállalásra ösztönöznek.

Hogy fedezted fel a szereplőidet?

– Robertót és Angelikát a Kesztyűgyár kulturális központban találtam. Józsi a Dzsumbuj nevű cigánygettóban lakik – vele dolgoztam már együtt egy gyerekdarabban. Mizókát és Emíliát a Karaván válogatta.

Nem a tehetség érdekelt, hanem az, hogy ki mennyire tud majd tehetségessé válni. Roberto nem tud jól olvasni, nem jól fejezi ki magát – ez nekem azért nem számított, mert ő nem titkoltan a tatárszentgyörgyi kisfiút játssza, akit négyévesen gyilkoltak meg. Ha Roberto nem feltétlenül a magyar hangsúlyozás szabályai szerint ejtette ki a mondatokat, az nem egy borzasztó dolog. Persze azt sem jelenti, hogy én hagyom, hogy legyen olyan, amilyen: az én szempontom az, hogy ő a későbbiekben fejlődjön. Közös ügy, hogy jobb és jobb legyen.

Nagyon fontos szempont volt, hogy ezekkel a fiatalokkal először pszichológusok dolgozzanak. A szüleikkel elvégeztek különböző tesztsorozatokat, amelyek egyrészt nagyon fontos támpontot jelentettek a későbbi munkához, másrészt elég komoly betekintést kaptam a család életébe: tudtam, milyen szinten szabad belefolynom az egészbe, és adott esetben mennyire támaszkodnak rám, mennyire várják, hogy én oldjam meg a problémákat.

Komoly ösztöndíjrendszer is van a háttérben: nagyon szerettem volna egy olyan ifjúsági projektet, amelyben valóban a fiatalok a kedvezményezettek. Havi 20 ezer forint ösztöndíjat kapnak, eszközöket tudtam nekik venni – ezek fontos dolgok, amit meg kell kapniuk ahhoz, hogy jobbak legyenek.

De nagyon fontos volt az is, hogy tanuljanak munkakultúrát. Napi három órát próbáltunk, hétfőtől szombatig – ez elég sok idő. De tudták, hogy mivel ők dolgoznak, pénzt kapnak, és összeállt a fejükben: ahhoz, hogy pénzem legyen, dolgoznom kell. Annál a fiatalnál, aki soha nem látta dolgozni a szüleit, ezek nagyon-nagyon fontos dolgok.

Azt mondod, Magyarországon a romaügy hibernált ügy. Mi kellene ahhoz, hogy ebből az állapotból kimozduljon?

– A cigányok részérÅ‘l kevesebb frusztráció, a többség részérÅ‘l elsÅ‘sorban kíváncsiság, a zsigeri elutasítás helyett. 23 millió román vendégmunkás – jézusmáriám, micsoda sötétség a fejekben! A lényeg, hogy próbáljunk közel kerülni a kisebbségekhez, és valamilyen szinten megérteni Å‘ket. A megértés legfontosabb része, hogy meghallgatom a te szempontjaidat, megpróbálom megrágni, értelmezni – de itt még nem tartunk…

A cigányság részéről generációs probléma van – ezért a megállapításért lehet, nem fognak engem kedvelni túlságosan, de én ezt így látom. És van még egy másik nagyon fontos szempont: a megosztottság, ami olyan mértékű akár a cigányságot tekintve is, hogy ezzel nem lehet mit kezdeni.

Ha egy országban háború van, bármilyen szintű, akkor éhezik a nép. Ebben a belpolitikai helyzetben (az interjú a választások előtti héten készült – szerk.megj.), amikor a kormányzó párt és az ellenzék ilyen szinten feszül egymásnak, miről beszélünk? Valamiféle kompromisszummal, összefogással kellene kezdeni, amikor azt mondjuk: dolgozzunk azért, hogy az ország egy picit haladjon a gazdasági fejlődés útján, ami minden fejlődés alapja.

A szélsőjobb térnyerése csak egy következmény: a belpolitikai helyzet, ami mindjárt 20 éve tart, ez ágyazott meg annak, hogy ők megjelentek. Nem történt meg a fejekben és a szívekben a rendszerváltozás, egy teljesen antidemokratikus országban élünk. A 90-es években Magyarországon a korábbi diktatórikus kényszer átfordult korrupciós kényszerré.

Valószínűleg Romániában is hasonlóképpen történt – de nálunk Magyarországon annyira vadul történik máig, nem álltak le… az a vicc, hogy még mindig nem fogták föl, hogy demokráciát kell fejleszteni ebben az országban! Ez oda vezetett, hogy a falusi néninek, akinek tavaly 30 csirkéje volt, idén már csak 10 van – és nem tudsz vele beszélgetni romaügyrÅ‘l. Ezen nem kell csodálkozni.

Nyilván az ember próbálja megmagyarázni, hogy történhetett mindez? “Jöttek a mocskos cigányok, és elvitték.” “Miért jöttek a mocskos cigányok?” “Azért, mert nincs munka.” “Miért nincs munka?” “Mert nem veszik föl Å‘ket.” “Miért nem veszik föl Å‘ket?…” Egy olyan ördögi kör, amivel nem tudok mit kezdeni. Vannak helyzetek, amikor az ember nem tud mást tenni, mint hogy megteszi a tÅ‘le telhetÅ‘ legtöbbet azon a területen, amelyen dolgozik. Ezért nagyon érdekelnek azok a munkák, amelyek a demokráciafejlesztést segítik elÅ‘, szűkebb és tágabb közegben. Nagyon izgalmas és állatira fontos szerintem.

Hajdú D. András: Egy reménytelen falu mindennapjai (fotósorozat). A kiállítás a Tollfosztás bemutatójának helyszínéül is szolgáló Thália Színházban kapott helyet

Neked hogy sikerül kitörnöd? Mi történt 13 éves korodban, ami megfordította az egészet?

– A Tollfosztás kőkeményen önéletrajzi indíttatású: benne vagyok. Nyakig. Egy csomó minden benne van a színdarabban, ami velem is megtörtént. De hát az ember főleg önmagából tud dolgozni, nem?

Ha nagyon leegyszerűsítem, azt mondhatnám, hogy a szüleim halála. Édesanyám vesebeteg volt, abba halt bele, apukám fölakasztotta magát. Ezzel elhárult az akadálya annak, hogy középiskolába tudjak menni.

De miért volt ez akadály?

– Kimondatlan dolog volt, hogy ha befejezem a 8 osztályt, akkor megyek a tehenészetbe és ganyézom a teheneket. Ennyi. És keresek pénzt a családnak. Ez egy bevett gyakorlat volt, de nem azért, mert cigányok voltunk. Volt egy osztálytársam, aki kitűnő tanuló volt az általánosban, és nem volt cigánylány, de nem ment középiskolába, mert biztos volt benne, hogy a férje el fogja őt tartani – és a pedagógus édesanyja is biztos volt ebben. Ez általános szemlélet volt, pedig akkor már talán 1992-t írtunk.

Hogy tudtad eltartani magad?

– Egyrészt kaptam a családi pótlékot, az árvaellátást, mivel a szüleim dolgoztak… azt szoktam mondani, nyugdíjas voltam én már 13 éves koromban (nevet). Dolgoztam is a suli mellett. Nem véletlenül van a színdarabban, hogy Index hatévesen elkezdett dolgozni a földeken, mert én tényleg hatévesen kezdtem dolgozni. Ha most le kellene betonozni ezt az operaházat, nem lenne megerÅ‘ltetÅ‘, ezt szoktam meg.

És jó tanuló voltam mindemellett. Nálunk a faluban mindenki jó tanuló volt, nem volt ezzel semmi probléma – de nem nagyon mentek el, inkább gondozták a családi földet, ez volt a bevett szokás. Szociológusok máig írnak tanulmányokat arról, hogy a cigányoknak semmi közük a földhöz – hát akkor én mit csináltam hatéves koromban? (nevet)

Logikus volt, hogy kertészeti szakközépbe menjek. Három évvel később jöttem rá arra, hogy inkább mégis a kulturális terület felelne meg. Előadóművészettel kacérkodtam, otthagytam a szakközépiskolát, és Kaposvárra mentem drámapedagógiára. Bekerültem egy ifjúsági társulatba, bejártunk a színházba, teljesen logikus volt, hogy a színművészetire megyek felvételizni.

Gyerekként ennyire tudatosan, támogatók nélkül készültél színésznek?

– Nem mondhatom, hogy támogatók nélkül, mert nagyon-nagyon sok klassz ember vett körül. A nagyanyámtól, nővéremtől, egyes pedagógusoktól például rengeteg támogatást kaptam. Az már egyáltalán nem mindegy, hogy valaki mihez kezd ezekkel a támogatásokkal: jóra használja föl, vagy visszaél vele. Én nem éltem vissza vele.

Az én családomban a hiperkorrektség volt a jellemző – ha kapok valamit, amire szükségem volt, a kétszeresét adom vissza, ha nem most, akkor három év múlva. Ez bármire vonatkozott, egy gereblye vagy pénzösszeg kölcsönvételére.

Ezért is végzel közösségépítő, társadalomépítő munkát?

– Nagyon sokat kaptam gyerekként, fiatalként a pedagógusaimtól. De az biztos, hogy ha lett volna valaki, aki cigány emberként terelget, az sokkal erősebb motiváció lett volna. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy bármelyik szereplőnél fontos lett volna az, hogy egy cigány a rendezőjük. Láttam már néhányukat dolgozni nem cigány rendezővel, és remekül működtek.

Fontos, hogy ha elkezdesz valamit, mint mi ezzel a hat fiatallal – az öt szereplő mellett a rendezőasszisztens is kedvezményezettje a programnak –, ne hagyd abba, addig vidd, amíg megfelelő energiáid vannak, és amíg szakmailag tudod csinálni. Abban a pillanatban, amikor már nem tudod, át kell adnod másnak a feladatot. Bár ez nekem nem feladat, hanem öröm: rengeteget kaptam és rengeteget tanultam.

A honlapotok Függetlenszínház.hu, ez honnan jön?

– Amikor 2005-ben kivontam magam a színházi struktúrából, csináltam egy előadást, ami a menekültekről szólt. Sok helyen játszottuk és a Tollfosztáshoz hasonlóan erős történeteken keresztül hívtuk fel a figyelmet a menekültek helyzetére. Két éven belül az előadást kitüntette az ENSZ.

Hú, mondom, milyen ciki, ha mi tettünk a legtöbbet a menekültügyért Kelet-Közép-Európában! Az ENSZ-től kaptunk félmillió forintot, ugyanennyit adott a Színész Szakszervezet – már dörzsöltük a markunkat, hogy egy rakás helyre el tudunk menni! És így is történt, és még kaptunk egy ajándékot: a honlapunkat. Nem volt nevünk, máig nincsen – most éppen céges formában működünk, nem civil szervezetként. Azt gondolom: az, amit csinálok, termelhet profitot – onnantól viszont kutyakötelessége adózni, nem vonhatja ki magát a rendszerből.

Másfelől Magyarországon a civil szervezetek sajnos katasztrofális helyzetben vannak. Egyetlenegy sem működik tisztán: nem tud, mert olyan bürokratikus nyomás van, aminek nem tudnak megfelelni, ha tisztességgel és becsülettel járnak el. Visszautalnék a korrupciós kényszerre – így kézben lehet tartani bármilyen szervezetet.

A célzott romapénzek nem jutnak el oda, ahová kellene. Hiányzik a szakértelem ahhoz, hogy ezt a problémát megoldják, felszámolják a mélyszegénységet. Ezt olyan szakemberek tudják majd megtenni, akik az új generáció képviselői.

Rodrigó a Karavánnál forrásbevonással is foglalkozott, és már ismerték a munkáját: így tudott forrásokat szerezni a Tollfosztáshoz. A magántámogatók értékelték, hogy ha pénzt adnak egy általa futtatott projektre, valóban arra költi, amire kérte, szakmai-pénzügyi elszámolást tesz az asztalra, sőt, további támogatókat vonz be. „Ez egy fontos ügy. Akkor viszont minden területen legyen rendben. Nem vagyok abban a helyzetben, és a társadalom sincs abban a helyzetben, hogy elviseljen még egy balhét. Egy ismerősöm ment volna bulvárújsághoz dolgozni, és elbeszélgetett az egyik szerkesztővel, hogy roma tematikában írhatna valamit? A következő választ kapta: roma tematikában kétfajta hír lehet, cigánybűnözés és cigánypolitikus-botrány. Nem véletlenül volt benne az előadásban a médiakép.”

– A cigányság felé is nagyon egyértelmű üzenete van a Tollfosztásnak: hagyjuk már ezt a széthúzást, és próbáljunk már úgy viselkedni, mintha magyar állampolgárok lennénk. A közügy érdekében tegyünk már végre valamit. Volt még egy nagyon fontos üzenete: ne önszegregálj! Magyarországon ma elvileg bűncselekmény a szegregáció, ehhez képest felelős beosztású cigány politikusok szerveznek cigány gyerektáborokat. Ha van drámája ennek az etnikumnak, akkor az, hogy nem érintkezhetett egy rakás területen a nem cigányokkal, hogy nem kapott mintákat.

Önmagában véve az előadás egy kulturális esemény, felöltözöl szépen, beülsz, aztán ha vége, hazamész. De mi van, ha nem mész haza? Ott maradsz velünk, és betekintesz a következő két óránkba, amikor beszélünk ezekről a problémákról. Oda kell elmennünk főleg a Tollfosztással, ahol 30 százalék fölötti a Jobbik-szavazók aránya, hogy elinduljon valamiféle változás, párbeszéd. Megértetjük, hogy ezek a problémák nem cigányspecifikusak, ez veled, velem, vele, bárkivel megtörténhet ma Magyarországon. És hogy csak mi vagyunk egymásnak: te vagy nekem, én vagyok neked, és kapaszkodjunk össze: úgy sokkal könnyebb.