Urban Legend | 10.11.2014

“Medvebűnözés”: handabandák, féligazságok és tények

Az utóbbi időszakban valóságos lejárató hadjárat indult e karizmatikus nagyragadozó ellen. A medvekérdés is lassan olyan, mint az oktatás vagy a foci, mindenki érteni vél hozzá, vagy legalábbis széles körben hangoztat különböző véleményeket – sajnos anélkül, hogy e kijelentések valóságtartalmát ellenőrizné. A terepkutatók, természetvédelmi szakemberek véleménye mindeddig – ebben a kérdésben is – háttérbe szorult, sokkal kevesebb teret kapott a sajtócikkekben, mint a politikusoké és más megmondóembereké.

Az alábbiakban összegyűjtöttük azokat a csúsztatásokat, félinformációkat vagy egyenesen hajmeresztő ostobaságokat, amit nyilatkozat címén lehozott a sajtó. Ezeket tételesen cáfoljuk, és elmagyarázzuk, miért alaptalanok. Reményeink szerint közérthetően és logikusan. Ha bármit kihagytunk volna, kommentben lehet további felvetéseket megfogalmazni, kérdéseket feltenni.

„Senki nem kutatta, miért szaporodtak el a medvék”

Az állítás ahhoz az érvelési hibához hasonlít, amit az „Ön még mindig veri a feleségét?” példamondattal szokás illusztrálni a logikatankönyvekben. Magában rejti azt a megkérdőjelezetlenül maradt feltételezést, miszerint a medvék elszaporodtak. Voltaképpen ezt – megnövekedett vizibilitásukon túl – semmi nem igazolja. Másfelől ha az állítás szerint nem kutatta ezt senki, akkor hogyan állíthatjuk, hogy elszaporodtak?

És itt következik a lényeg, és minden, a médiában az utóbbi időben megjelent kijelentést alapjaiban cáfoló állítás: a jelenlegi módszerekkel egész egyszerűen lehetetlen felbecsülni a medveállományt Romániában. Ergo nem tudjuk, hány medve van, mint ahogy nem tudjuk azt sem, hány volt a kilencvenes években. Ennek folyománya, hogy nem állíthatjuk azt, hogy elszaporodtak.

Ezen túlmenően természetesen voltak kutatások, amelyek a medvepopulációt próbálták regionálisan felmérni, illetve kísérleteztek pontosabb becslést lehetővé tévő számlálási módszerek kidolgozásával. Először is nézzük meg, hogyan dolgoznak a medvepopuláció becslésével hivatalosan megbízott vadászegyesületek.

„A vadászok mérik fel reálisan a medveállományt, nem az aktakukacok.” „Ha országosan, összben talán nem is, de bizonyos térségekben valóban megnőtt a medvesűrűség. A megoldás a megyei kilövési kvóta megnövelése.”

Romániában 2148 vadászterület van, amelyek átlagosan 110 négyzetkilométeresek. Egy ilyen terület adminisztrációjára szerzÅ‘dést kötött vadászegyesület alkalmazottai (a „medvés” területeken) tavasszal kezdik a terepmunkát: a látott példányokat feljegyzik, de többnyire nyomokat számolnak és mérnek meg. Ez normálisan szinkronizálva kellene történjen az összes területen, de a valóságban akár 1-2 hónapos eltérés is van a különbözÅ‘ területeken történÅ‘ „számlálások” között. A medve mancsainak mérete alapján próbálják elkülöníteni egymástól az adott területen megfordult példányokat, sÅ‘t azt is, melyik hím és melyik nÅ‘stény. Ám ez a legjobb esetben is csak olyan pontosságú eredményt hozhat, mintha a tengerparton mezítláb járkáló emberek létszámát próbálnánk a nyomaik alapján megbecsülni. A medvék mancsmérete egyrészt egy kis intervallumban mozog (akárcsak az emberek lábmérete), másrészt ugyanaz a medve, attól függÅ‘en, hogy éppen hogy lép, különbözÅ‘ méretű nyomokat hagyhat (ezt állatkertekben, kontrollált körülmények között végzett vizsgálatok is igazolták). Azt pedig végképp nem lehet egy nyomból megállapítani, hogy nÅ‘stény vagy hím – például, ha a nÅ‘stény egyedül van, bocsok nélkül. Így egész egyszerűen kiszűrhetetlenek a duplázások, másrészt akár az is megeshet, hogy több, hasonló lábméretű medvét egynek számolnak.

A másik, a populációbecsléseknél teljes mértékben hanyagolt tényező pedig az, hogy a medvék nem tudják, hol a vadászterület határa, ahol már mondjuk egyszer megszámolták őket. És nem ülnek egy helyben, nem bizony. Mivel nyomaik alapján sem lehet őket megkülönböztetni, lehetetlen kiszűrni azt az eshetőséget, hogy az összes vadászterületen, ahol megfordultak, mindenhol bekerüljenek a számításokba (vagy esetleg nem, ami másféle hibákhoz vezethet az összegzésekben). A Milvus nyakörves vizsgálatai bizonyítják, hogy másfél év alatt egy medve akár 16-17 vadászterületen is megfordulhat az országban.

A medvéknek nincs „flotantjuk”: sokukról azt sem mondhatjuk, hogy pl. „Hargita megyei”, hiszen rendszeresen vagy időszakosan megfordul több megyében is (mert, a vadászterületek határaihoz hasonlóan a medvék az emberi megyehatárokról sem voltak felvilágosítva). Ergo érvényüket veszítik az olyan jellegű kijelentések is, miszerint x megyében elszaporodtak a medvék, ezért növelni kellene a kilövési kvótát.

A mérési módszer pontatlanságával jó esetben maguk a vadászegyesületek is tisztában vannak, ám a terület bérleti szerződése kötelezettségekkel jár: ki kell tölteni az adatlapot valamilyen adatokkal, és le kell jelenteni a számokat. Ezeket megyei, majd országos szinten összesítik. Így jött ki pl. 2011-ben egy 5630-6380 példányos becslés.

A számolási módszer mellett a bürokrácia is keresztbe tesz azoknak, akik lelkiismeretesen szeretnének eljárni. Tételezzük fel, hogy a vadásztársaság maximálisan jóhiszemű és professzionális munkát akar végezni adott keretek között. Vagyis nem pumpálja föl mesterségesen a számokat a kilövési kvóta megnövelése érdekében, sőt valahogyan még a duplázásokat is kiszűrné. Ha ezt tenné, és az előző évben lejelentett számhoz képest reálisan sokkal kevesebb jön ki (mert pl. pont a számláláskor nem jártak arra medvék, különböző okokból: számukra megfelelő élelem hiánya, zavarás hatása miatt stb.), akkor a terület bérleti szerződésének felbontását kockáztatja. Ugyanis a szabályok sincsenek tekintettel a medvék nagytávú mozgásaira, és úgy értelmezik a korábbi évinél kisebb számot, hogy a vadásztársaság nem gazdálkodott megfelelően a területen.

Tehát ördögi kör alakul ki, ami a hivatalos adatokban szereplő számokat egyre feljebb és feljebb srófolja.

Hogy érvényes becsléseket merjünk tenni a medvék számáról, a populáció alakulásáról, tudnunk kellene azt is, hány bocs születik (állomány növekedése), illetve hány medve pusztul el (állomány csökkenése). Előbbiről egész konkrétan lövésünk sincs, hiszen azt sem tudjuk, hány ivarérett (5-6 évet betöltött) nőstény van, akik életük során 2-3 évente szülnek (ha megérik az idős kort, a szaporodás – akárcsak az embernél – kimarad). Itt szokás még mostanában felhördülni, hogy igen-igen, „ezek a mai medvék” szaporábbak, akár 4 bocsot is szülnek – azt viszont megfigyelték a kutatások során, hogy a bocsok 50%-a nem éri meg második életévét, nagyon nagy a mortalitásuk. A medve nem lemming vagy pocok, amely „elszaporodik” (ezt „gradációnak” hívják), hanem egy nagyon lassú reprodukciós rátával rendelkező faj. Állománya tehát semmiképp sem ugorhat meg hirtelen. Bármiféle, az állomány alakulására vonatkozó becsléshez, prognózishoz azt is tudnunk kéne, ám a statisztikákból hiányzik: mennyi a természetes okból elpusztult medvék száma. Csak erőszakos halál révén (törvényesen lelőve) pusztulnának el a medvék? Erre a demográfiai rejtélyre talán részben magyarázatot ad, hogy a hivatalos statisztikákba bekerülő, baleset vagy vadorzás miatt életüket vesztett medvéket sem szívesen „vallja magáénak” egy vadászterület kezelő sem, mert azt levon(hat)ják a kilövési kvótájából. S ezt nem szeretné. Pedig létezik vadorzás is (hurkozás és egyéb, nem szelektív módszerek révén, amelyekbe minden évben sok medve is belesétál, illetve „feketén” is lőnek ki medvéket), medvék pusztulnak el, mert elüti őket az autó vagy a vonat, sérülések nyomán, idős kortól, betegségektől, stb. (Volt olyan eset, hogy a busz által elütött medve tetemét „átdobták a szomszéd kerítésén”, vagyis a vadászterület határán.)

A LIFE Ursus projekt keretében próbálkoztak a biológiában más fajok esetében használatos fogás-visszafogás módszer alapján állományt becsülni, de ez nem bizonyult működőképesnek. Másrészt pontosították a vadászok által használt, nyomolvasás alapján történő becslést (előre meghatározott transzekteken történő nyomszámlálás, az adatok statisztikai szoftver segítségével történő feldolgozása). Viszont ezt a pontosított módszert – bár a környezetvédelmi minisztérium „ajánlotta” – a vadásztársaságok nem alkalmazzák, hiszen GPS-adatok pontos és rendszeres bevezetését, számítógépes tudást, nagy erőfeszítést igénylő módszer, amire nincs erőforrásuk, embereik.

Összegezve tehát, a vadászok egy bizonyos behatárolt, általuk adminisztrált területen legföljebb azt tudják fölmérni (hibás módszertan alapján), hogy adott időszakban hány medve fordult meg ott. Mivel a medvék hatalmas távolságokat tesznek meg rövid idő alatt, élelem, pár vagy megfelelő telelőhely után kutatva, és nem nézik, hogy most éppen „kiléptek” arról a területről, ahol már egyszer „regisztrálták” őket, evidens, hogy a vadásztársaságok által lejelentett számok, még ha jóhiszeműen is, de összesítve egy valótlan adatot eredményeznek. Sajnos ehhez még hozzá kell tennünk azt is, hogy egyes vadásztársaságoknak érdekükben áll magasabb számot lejelenteni pont azért, hogy nagyobb kilövési kvótát kapjanak.

Szóval, nem tudjuk, hány medve van. Hogyan határozhatunk meg tehát jó lelkiismerettel egy 550-es országos kilövési kvótát? Még ha ez valóban az állomány kb. tíz százalékát is jelentené, fogalmunk sincs arról sem, a fent vázolt okok miatt, hogy egy ilyen mértékű vadászat hosszú távon milyen következményekkel jár a populációra.

Az „aktakukacok” pedig – akik állítólagosan az íróasztal mellől számolják a medvéket – voltaképpen olyan emberek (vannak köztük vadőrök is), akik az életük felét terepen töltik. Ők azok, akik fotógéppel, távcsővel „vadásznak”, nyomokat, genetikai és egyéb mintákat elemeznek, akik nyomkövetőkkel látják el a medvéket, az orvvadászok csapdájába került példányokat sokszor életük kockáztatásával szabadítják ki, stb. És akik nem ütnek a hasukra, ha mondani kell egy számot, hanem tudományos, racionális érvekkel próbálnak előhozakodni.

„A medvék védelméből egyesek meggazdagodnak”

A terepkutatások, felmérések, tanulmányok készítése – minden, ami egy természetvédelmi projekthez hozzátartozik – valóban nagy összegre rúghat, amelyet azonban az EU (vagy a más finanszírozó egységek) szigorúan elszámoltat. Egy LIFE projektet nem lehet összetenni egy uniós vállalkozásfejlesztési pályázat vissza nem térítendő támogatásával, amit hamis építőanyag-számlákkal egyesek elszámolnak, kijátszva a rendszert.

Medvekutatással mindössze egy maroknyi ember foglalkozik Romániában, akikről nagyon hamar ellenőrizhető, hogy építettek-e villákat, és több tízezer eurós saját terepjárókkal járkálnak-e? (A medvék kilövése, hajtóvadászatok szervezése külföldieknek vagy belföldi gazdagoknak viszont egyesek számára jó üzlet: egy trófea ugyanis több ezer eurót is hozhat a konyhára. Igen, azt is tudjuk, hogy egyesek az ebből származó bevételeket a legjobb belátásuk szerint visszafektetik a vadfajok védelmébe – de azt is tudjuk, hogy mások pedig nem.)

Na jó, ha nem is gazdagodtak meg a szakértők, de rosszul végezték a munkájukat, hiszen lám, még azt sem tudjuk, hány medve van – fordíthatja visszájára az érvelést valaki. Ha ezt mondja, rosszindulatú vagy nincs birtokában a megfelelő információknak. (Előbbin nem tudunk, utóbbin viszont megpróbálunk változtatni: tájékoztatással.) Vannak megfigyelések, alapkutatások (pl. telelőhelyek, barlangok felmérése, habituációvizsgálatok, élőhelyhasználati vizsgálatok, genetikai kutatások, stb.), részeredmények, elvétve néhány nemzetközi tudományos publikáció is, de kevés a szakértő. Tehát sokkal több, komoly, nemzetközi tudományos lapokban publikált eredményeket szülő kezdeményezésre van szükség.

„Székelyföldre direkt betelepítik a medvéket (a románok), hogy ellehetetlenítsék az itt élők életét”

Tipikus összeesküvés-elmélet. Technikailag az a néhány medveszakértő-csapat tud áttelepítést végezni, akikről fennebb már írtunk. Számos engedély szükségeltetik a befogáshoz, s az áttelepítéshez szükséges annak a vadászterület-bérlőnek az engedélye, ahová szállítani szeretnék. Ritkán történik ilyen áttelepítés (problémás, habituált, emberhez szokott állatok esetében próbálkoznak ezzel), ám mivel épeszű adminisztrátor nem akarja, hogy átdobják hozzá a problémát, az áttelepítők legtöbbször saját területeikre viszik ezeket az állatokat (és országos szinten évente összesen mindössze néhány esetről van szó), és negatív kondicionálással próbálják kialakítani bennük a félelmet az emberektől.

„Azért van annyi medvekár, mert az erős egyedek a fiatal, gyenge, beteges példányokat a mezőre kergetik az erdőből”

Távol áll a valóságtól. A medve, függetlenül attól, hogy hány éves, mekkora és milyen nemű, ugyanúgy használja élÅ‘helyként a mezÅ‘t, a dombvidéket, mint az erdÅ‘t. Kapitális hímek és idÅ‘s nÅ‘stények egyaránt megjelennek azokon a helyeken, ahol e logika mentén csak fiatal hímeknek szabadna lenniük. Ugyanakkor valóban nem ezek az aranytrófeás medvék okozzák a károk túlnyomó többségét, hanem a fiatal, kisebb termetűek – mégis, Hargita megyében 47 kilÅ‘tt medvébÅ‘l csak 6 nem volt aranytrófeás… Ez a vadászati gyakorlat egyesek szerint hosszú távon kontraszelekciót okozhat (pontosan azokat a medvéket vesszük ki az állományból, amelyek lehetÅ‘leg elkerülik az embert, és ezért is érték meg a szép kort és méretet), a medveállomány genetikai legyengüléséhez vezethet (a nagy, erÅ‘s hímek fogyatkozásával a gyengébb, kisebb állatok is gyakrabban tudnak nÅ‘stényeket megtermékenyíteni és így gyengébb utódokat nemzeni) stb.

Ugyanakkor egyes terepi megfigyelések szerint a túlzott legeltetés, a növekvő juhállomány, az (egyébként illegális) erdőben való legeltetés, a juhászkutyák ellenőrizetlen tartása és vadásztatása is hozzájárul ahhoz, hogy nemcsak a medvék, de a növényevők is többször kényszerülnek a természetes élelemforrások helyett az emberi „érdekeltség” közelébe.

folyt. köv.

Szöveg: Bakk-Dávid Tímea; szakmai lektor: Domokos Csaba biológus, a Milvus Csoport Madártani és Természetvédelmi Egyesület medvekutatási és -védelmi programjának vezetője