Urban Legend | 13.11.2014

“Medvebűnözés”: handabandák, féligazságok és tények 2.

Árván maradt testvérpár (hím és nőstény). Anyjukat vonat ütötte el

Az utóbbi időszakban valóságos lejárató hadjárat indult a medve, e karizmatikus nagyragadozó ellen. A természetvédelmi szakemberek véleménye mindeddig – ebben a kérdésben is – háttérbe szorult, sokkal kevesebb teret kapott a sajtócikkekben, mint a politikusoké és más megmondóembereké. A „Medvebűnözés”: handabandák, féligazságok és tények című előző cikkünk folytatásában további csúsztatások, félinformációk és hajmeresztő ostobaságok tételes cáfolata következik. Elmagyarázzuk, miért alaptalanok ezek a sajtóban megjelent állítások; ha mégsem teljesen kielégítőek a válaszok, kommentben lehet további felvetéseket megfogalmazni, kérdéseket feltenni.

Bakk-Dávid Tímea, Domokos Csaba

„Sokkal több medve van, mint amennyit a megmaradt élőhelyek el tudnak tartani, tehát túlszaporodtak a medvék.”

Ahhoz, hogy az élőhelyek eltartóképességéről egyáltalán el tudjunk (érdemben) töprengeni, több, megbízható adatra is szükségünk volna:

1. Ezen adatok közül az első és magától értetődő: kellene tudnunk azt, hogy Romániában melyek a medve számára megfelelő (természetes) élőhelyek. Hogy ezt jelenleg nem tudjuk, annak bizonyítására elég az is, ha egy pillantást vetünk a faj hivatalos elterjedési térképére (Kárpátok és a hegyeket övező dombvidék nagyon kis hányada). A Milvus Csoport medvekutatási és -védelmi projektének a dombvidéki célterülete (Nyárád és Kis-Küküllő felső vízgyűjtő medencéi) 85,7 %-ban (!) a hivatalos elterjedési területen kívül található. Ezen a területen a projekt keretén belül mozgásérzékelős kamerás felvételek, nyakörvezett felnőtt barnamedvék, több éve monitorozott medvebarlangok, genetikai minták, parazitológiai minták, többéves transzektes felmérések stb. bizonyítják a faj állandó jelenlétét (és jólétét). De ettől jóval nyugatabbra (tehát a hivatalos elterjedéstől – vagyis az optimális élőhelytől messzebbről) is rendelkezik a Milvus adatokkal. A csúcs az, hogy itt (ahol hivatalosan nincs is medve) évek óta kapitális medvéket is lelőnek (hivatalosan), kapitális medvéket is mentettek ki a Milvus-os projekt keretében vadorzó hurkokból stb. Egyszóval minden jel arra vall, hogy a medvék még nem értesültek arról, hogy hol van a határa az ember által számukra jónak ítélt élőhelynek. Illetve arra, hogy a medvéknek reálisan megfelelő élőhely sokkal nagyobb, mint ahogy hittük volna – ergo, az eltartóképesség csakis nagyobb lehet (még ha nem is ismerjük, pontosan mekkora).

2. Másodsorban megbízható és elegendő mennyiségű adattal kellene rendelkeznünk arról, hogy a medvék hogyan használják élőhelyüket (a szezonális, illetve évek közötti változásokat is figyelembe véve). Amúgy a medve nem territoriális állat, tehát a faj egyedei viszonylag jól megvannak egymás közelében. Az említett nyakörves adatok eddig még csak azt bizonyították, hogy valójában mennyire keveset is tudunk ezekről az alapvető dolgokról (pl. otthonterület nagysága, ökológiai folyosók, táplálkozó- és telelőhelyek, ugyanazon egyedek területhasználatában mutatkozó különbségek különböző években, egyedek, nemek és korosztályok közötti különbségek stb.)

3. Harmadsorban, a medvék életét alapvetően 2 tényező irányítja: a fedezék (telelőhelyek, illetve nappali pihenőhelyek), illetve a táplálék iránti szükséglet. Ezek egyikéről sem léteznek megbízható adatok Romániából (pl. nincsenek publikált táplálékösszetételi vizsgálati eredmények, vagy megfelelő telelőhelyekként beazonosított területek). Magyarán: nem tudjuk, hogy milyen helyekre van szüksége alapvető biológiai szükségleteinek kielégítésére, és keveset tudunk arról, hogy egyáltalán mit és mennyit eszik.

Az M7 kódnevű felnőtt hím, a Milvus Csoport által 2014 októberben befogott és nyakörvezett medve ébredezik

Véleményünk szerint tehát jelenleg nemhogy arra nem tudunk választ adni, hogy mennyi is az élőhelyek eltartóképessége (mert nem rendelkezünk az ilyen – amúgy rendkívül komplex – számolásokhoz elengedhetetlen alapadatokkal), de ennél sokkal alapvetőbb és egyszerűbb kérdésekre sem. Amint azt az 1. részben ismertettük, ha az élőhelyek eltartóképességét már meghaladta volna a medveállomány, elsősorban a fiatal hímek kellett volna kiszoruljanak a „medvetársadalom peremére” (hím alapú diszperzió). Márpedig a fent említett, hivatalosan medvementes területeken hatalmas, öreg hímek és hatalmas, öreg nőstények (valamint a medvetársadalom minden más kategóriájú egyede) egyaránt jól megvannak, köszönik szépen.

Itt talán érdemes még megemlíteni egy dolgot. Hargita megyében az idén „medveinvázióként” értelmezett jelenségnek több oka is lehet: először is az utóbbi évben tízszeresére nőtt a silókukoricával bevetett területek aránya, ami a medvék számára a szervezetüket megviselő téli időszak előtt különösen vonzó, nagy mennyiségben elérhető és könnyen megszerezhető táplálékforrásnak bizonyult. Ezeken a területeken eddig nagyrészt a medve számára nem vonzó haszonnövényeket (pl. krumplit) termesztettek – tehát a mezőgazdaság éppen vonzóbbá vált a medve (és más nagyvadfajok) számára. Másrészt az idei tölgy- és bükktermés nagyon gyenge volt, márpedig jó termésű években ez képezné a medve fő természetes táplálékát a telelésre készülve, amikor is hatalmas mennyiségű zsírt kell felhalmozzon, hogy túlélje a hideg évszakot. (Tavaszra például a nőstények testsúlya, akik telelés közben, tehát táplálkozás és ivás nélkül szülik meg és szoptatják kicsinyeiket, akár 40%-ot is csökkenhet.)

„A medve EU-s szinten kiemelten védett faj, ám miközben nálunk sok van még belőlük, máshol az összest kilőtték – könnyű távolról védeni őket. Ha védeni akarják, vigyék őket a saját országukba.”

Ez egy általánosan tudni vélt tévhit, amely ma már nem állja meg helyét. A legutóbbi európai adatok azt bizonyítják, hogy a barnamedve állományai Európában több helyen is újból elkezdtek terjeszkedni, növekedni. Az 1950-es évekhez képest a barnamedve elterjedési területe Európában 2008-ra 13%-kal nőtt (de az egykori elterjedési területnek még mindig csak a 41%-át fedi le). Erős növekedés volt tapasztalható Svédországban, Lettországban és Finnországban. Továbbá Bulgária, Szlovákia, Szlovénia, Görögország és Horvátország is életképes medvepopulációkkal rendelkező EU-s tagállamok.

Ugyanakkor más nagyragadozó (avagy „problémás”) fajok is terjeszkednek az EU-ban: a farkasok (Spanyolországban, Németországban, Olaszországban és Svájcban), avagy az eurázsiai hiúzok (Franciaországban, Csehországban, Németországban és Lengyelországban), csak hogy pár példát említsünk. Ez a folyamat a nagyragadozók rekolonizációs képességének és a célzott visszatelepítéseknek tulajdonítható.

Amúgy a „fejlett” országok tapasztalata azt mutatja, hogy az egyszer eltűnt fajok, természetes élőhelyek visszatelepítése, rekonstrukciója mindig összehasonlíthatatlanul költségesebb és nehézkesebb, mint megőrzésük ott, ahol még van belőlük.

Románia egyes döntéshozói, mint oly sok uniós előírást, a medvék védelmét is kényszerként értelmezik, amit „felülrÅ‘l ránk sóztak”, sÅ‘t egyesek odáig mentek, hogy ennek „újratárgyalását” követelik. Talán érdemes kihangsúlyozni, hogy a barnamedve a „tisztán romániai” törvények (pl. a vadászati törvény), avagy globális egyezmények (CITES – Egyezmény a veszélyeztetett vadon élÅ‘ állat- és növényfajok nemzetközi kereskedelmérÅ‘l) által is védett, nemcsak az uniós normák révén.

Hogy miért? Mert sok helyen az emberi tevékenységek következtében a medvék (nemcsak a barnamedvék, hanem a rokonaik, a másik 7 medvefaj is) eltűntek, avagy legalább megfogyatkoztak. Mert a medvék indikátorfajnak számítanak, tehát egészséges állományaiknak jelenléte az adott élőhelyek egészségi (természetességi) állapotát, illetve ezeknek változásait tükrözi. Mert esernyő fajnak számítanak, tehát nagy kiterjedésű élőhelyeik védelme ugyanakkor számos más faj és élőhelytípus védelmét is jelenti.

„A kilencvenes években jobban irtották az erdőt, mint most, és mindig is szedték az emberek a gombát, erdei gyümölcsöt – akkor miért nem volt korábban annyi gond a medvékkel?”

Egyrészt a kilencvenes években nem volt szokás ilyesmiért panaszkodni, fel sem merült az emberekben, hogy vadkár címén kártérítést kérjenek-kapjanak. Az esetek nem kaptak nagy nyilvánosságot.

Másrészt a kilencvenes évekbeli erdőirtások hatására csak rátevődött az, ami manapság folyik, immár sokkal hatékonyabb eszközökkel és szinte minden erdős területet, még a nemzeti parkokat és rezervátumokat is érintve – az újonnan bevetett erdőradar eredményei ilyen szempontból magukért beszélnek.

De az irtás voltaképpen jó kéne legyen a medvének, mert ott felnő a málna! Igen, valóban, de azt sem szabad elfelejteni, hogy az irtások helyszíne csak néhány évig jó táplálékforrás, utána a felnövő sűrű, fiatal erdőben az aljnövényzet eltűnik, és az elkövetkező néhány évtizedben nem fog táplálékot biztosítani a medvének, legfeljebb búvóhelyet. És a kilencvenes évek elején letarolt erdők közül azok, amelyeket újratelepítettek vagy amelyek természetesen regenerálódtak, még jó ideig ebbe a kategóriába fognak tartozni. Más erdők, amiket akkoriban letaroltak, még ebbe sem.

„A vadkárokra nincs esélyük kárpótlást kapni pont a legszegényebbeknek, akik a községközponttól távol élnek és idősek.” „Hektárok ezrei maradnak parlagon azért, mert az emberek nem látják értelmét a vadkárok miatt a megmunkálásnak.”

A medve jelenleg az egyetlen nagyvadfaj Romániában, amely után kárpótlást remélhetnek a károsult gazdák (habár a vaddisznó, gímszarvas, őz stb. által okozott károk rendezését ugyanaz a vadászati törvény szabályozza, a feltételek pedig ugyanazok, még ha ezen utóbbi esetekben a helyi vadgazdálkodót terhelik is, és nem a Környezetvédelmi Minisztériumot, mint a medve esetében). Habár a medvék által okozott károk felmérésének, a kártérítés igénylésének folyamata valóban nehézkes, jelenleg a Környezetvédelmi Minisztérium az eljárás megváltoztatását-egyszerűsítését tervezi. A kárfelmérés pedig manapság telefonon keresztül is igényelhető a helyi vadgazdálkodótól, akinek kötelessége cselekedni. A Környezetvédelmi Minisztérium pedig mostanra részben ki is fizette a múlt évi és idéni medvekárokat.

Érdekességképpen megemlíthető, hogy a kárpótlási rendszer jelenlegi formájában visszaélésekre is ad alkalmat. Voltak olyan esetek, hogy a beteg tehenet vagy lovat kivitték az erdő alá, „medvés helyre”, megkötötték és otthagyták, aztán a megmarcangolt tetemet bizonyítékként bemutatva igényelték (és megkapták) a „medvés” kártérítést. Ugyanilyenek történtek már az istállóban elpusztult háziállatok esetében is.

Fiatal hím barnamedve

„A villanypásztorhoz a medvék hozzászoknak.”

Ha megfelelően van felszerelve, illetve minimálisan karban van tartva, a villanypásztor ellátja a terület védelmét. A Milvus Csoport medvés projektjében kellett már medvét menteni villanypásztorral körbevett területről – a medve először keresztülment a nem megfelelően felszerelt villanypásztoron, de az később megrázta, így 10 napig maradt bent a kukoricásban, mert nem mert ismét közel menni a villanypásztorhoz. És tovább is maradt volna, ha nem szedik ki: ennyire hatékonynak bizonyult a villanypásztor.

A LIFE Ursus keretében felszerelt villanypásztorok ugyancsak hatékonyan végezték a dolgukat, pont úgy, mint a Bulgáriában, Horvátországban, az Amerikai Egyesült Államokban stb. felszereltek.

Más kérdés, hogy a villanypásztor beszerzése nagyobb összegbe kerül. Erdélyben a kisparcellás gazdálkodás révén egy tulajdonos parcellái gyakran imitt-amott vannak szétszórva, tehát a logikus az lenne, ha a szomszédok társulnának, és közösen szereltetnék fel a villanypásztort. EttÅ‘l sajnos a rossz emlékű szövetkezeti korszak miatt a legtöbben ódzkodnak. És az is tény, hogy nem lehet mindent termÅ‘földet villanypásztorral körbekeríteni – de a legfontosabbakat és az esztenákat igen.

„A medve azért támad az emberre, mert prédának nézi.”

A „vérmedve”-mítosz az, ami, és nem több: mítosz. A medve kizárólag önvédelemből, bocsai vagy egy táplálékforrás védelmében támad az emberre. Nemhogy a medvéknek, de a szintén „rossz hírű” farkasoknak sem volt predációs (ragadozó) jellegű támadása emberek ellen Európában. A legjobb bizonyíték arra, hogy a támadások nem ragadozó jellegűek az, hogy a támadások áldozatai (nagyon kevés kivétellel) életben maradnak. (Még akkor is, ha vadászaton hajtották, le akarták szúrni a hurokban levő medvét, el akarták venni a bocsait stb., mint ahogy a legtöbb „medvetámadás” esetében történni szokott). A medve azt a (reális vagy az általa reálisnak felfogott) veszélyhelyzetet akarja megszüntetni, amit számára az ember közelsége jelent. És a legritkább esetekben kerülhetünk közel medvékhez úgy, hogy ne vegyen észre. Ez alól az utóbbi hónapokban történt esetek sem jelentenek kivételt.

Mindezen túlmenően balesetek sajnos történhetnek. Ezeknek az eseteknek az egyéni tragikumát nem cáfoljuk, és nem is próbáljuk csökkenteni. Viszont – konkrét tapasztalatokra alapozva – ajánlottnak tekintjük, hogy csakis a sajnálatos eseményhez vezető körülmények alapos vizsgálata után ítélkezzünk. Mert a kiváltó okok esetenként csak később derülnek ki.

„Mindenki csak mondja a magáét, de megoldást kell találni, éspedig a vadkárokat okozó, emberekre támadó, habituált medvéket ki kell lőni.”

Valóban néha a kilövés az egyetlen megoldás, ám ez a fajta problémakezelés, ha nem párosul felelősebb vad-, erdő- és mezőgazdálkodással, a természetvédelmi szempontokat jobban figyelembe vevő gazdasági fejlesztéssel, csak súlyosbítja a medvepopuláció veszélyeztetettségét. Másrészt ha a jelenlegi gyakorlat marad, nincs arra garancia, hogy ne foglalnák el újabb medvék a kilőttek „helyét”.

Ha egy medve emberre is támad, attól még félni fog az embertÅ‘l. A habituált medvék esetében is a kilövés kellene legyen a legutolsó lépés (és az is szokott lenni, például az Államokban és Kanadában). Az elsÅ‘ tennivaló: megszüntetni azokat a körülményeket, amelyek becsalják a településekre, medvebiztos kukák, villanypásztor felszerelésével, illegális hulladéktározók felszámolásával stb. Nálunk is érvényes az amerikai mondás, miszerint „A fed bear is a dead bear” – az etetett medve halott medve. A medve egy értelmes, tanulékony, opportunista állat – ha a településen biztos, könnyen megszerezhetÅ‘ élelmet talál, akkor vissza fog térni, és ha kilövik, a helyét majd más medvék foglalják el („population sink”: a forgatókönyv megismétlÅ‘dik, az állatok számára ez egy állandó, halálos csapdahelyzet, hacsak idÅ‘közben nem oldják meg az emberek az alapproblémát).

Ha a medvéket odacsalogató tényezők (élelemforrások) felszámolása, „medvebiztossá” tétele nem működik, a rendszeresen látogató egyedeket riasztással, esetleg negatív kondicionálással kell elijeszteni. Míg az előbbire különböző „házi” módszerek is léteznek (pl. zajkeltés, erős fényforrások), az utóbbi módszerek legtöbbjének alkalmazásához szakember szükségeltetik (gumigolyók, különlegesen betanított kutyák, medvespray stb.)

Ha ez sem válik be, következhet az elszállítás avagy relokáció (több száz kilométerre akár, lakott településektől távoli helyszínre, ezt gyakran úgyszintén negatív kondicionálási módszerekkel ajánlott összekötni).

Sajnos, ezeket a lépéseket Romániában legtöbbször kihagyják, és azonnal a végső megoldást választják. Pedig sokszor lehetetlen beazonosítani és puskavégre kapni pont a tettest, a „bűnöző” medvét (a nyomok alapján semmiképp sem, mint ahogy azt az 1. részben kifejtettük). Persze, mint ahogy ahogy arra sincs bizonyíték, hogy „pont az volt”, az ellenkezőjére sincs (kollektív bűnösség elve). Ezt amúgy fejlettebb országokban genetikai vizsgálatokkal szokták rendezi. Fejlődő országokban, mint például Bulgáriában, volt rá bizonyított példa (genetikai vizsgálat révén), hogy nem azt a medvét lőtték le, amelyet akarták.

Elsődleges fontosságú lenne, hogy az emberek a kármegelőzési módszereket alkalmazzák, illetve a medve által okozott károk kifizetésében bízhassanak, és ne vegyék saját kezükbe a dolgok rendezését: ne üldözzék a medvét, ne próbálják „visszaszerezni” tőle a juhot, ne menjenek kikergetni a kukoricásból stb. Kedves polgártárs, attól, amiért tiéd az erdő vagy a mező telekkönyv szerint, az a vadállat, amely átjár rajta vagy meglátogatja, nem a tiéd: ne akard csapdába ejteni, leszúrni, lelőni. Nemcsak azért, mert ez illegális: a saját jól felfogott érdekedben, avagy a józan paraszti ész érvelése alapján (ezen utóbbi általában jól szolgálja az embert).

Hurokba került nőstény medve mentése 2014 szeptemberében, a Milvus Csoport Madártani és Természetvédelmi Egyesület medvekutatási és -védelmi programjának keretében

„A zöldek, természetvédők, aktivisták stb. számára fontosabb az állati, mint az emberi élet.”

Ha léteznek is ilyen irányultságú érvrendszerek a világon, ezzel a romániai szakértők egyáltalán nem operálnak. Közülük soha senki nem állított ilyesmit. Minden emberi élet értékes.

Viszont azokat a kutatásokat, amelyek esetenként pont arra mutatnak rá, hogy milyen körülmények között kerül az ember élete és vagyona veszélybe a medvéktől (a Milvus Csoportnak és a LIFE Ursus csapatának is voltak konfliktusvizsgálatai), és ezeket hogyan lehetne megelőzni, csak hatalmas rosszindulattal és elfogultsággal lehet úgy értelmezni, hogy az emberi élet védelme ellen lépnek föl.

„A zöldek azt mondják, a medvék kihalófélben vannak.”

A medve veszélyeztetett faj, ez tény, az viszont, hogy kihalófélben lenne, még – szerencsére – nem áll fenn. Ilyet felelős természetvédők soha nem is állítottak. Fennállnak viszont – és várhatóan súlyosbodnak – a fajt leginkább veszélyeztető tényezők: élőhelyfragmentáció (a megfelelő élőhelyek megszűnése, feldarabolódása, leromlása), a tudományos ismeretek hiánya (amelyeket egyesek mendemondákkal, legendákkal és kitalációkkal helyettesítenek – és ez csak ront a helyzeten), és nem utolsó sorban a társadalmi elfogadottság (social acceptance) hiánya. Ez utóbbinak egyik megnyilvánulása (és további súlyosbító tényezője) az az uszító hadjárat, ami e faj ellen indult.

Jó volna belátni, a legmagasabb szinteken is, hogy az emberek tetteinek következményei vannak: az erdőirtásnak, a túllegeltetésnek, az adott helynek nem megfelelő gazdálkodási formának, az erőforrások mértéktelen kiaknázásának, és még sok minden másnak. Ez igenis egy idő után visszaüthet-visszaüt. A medve kilövése azonban csak tüneti kezelés, a kiváltó okok nem szűnnek meg. A problémát a gyökereiben kellene kezelni, azaz általános szemléletváltással és ehhez igazodó cselekedetekkel.

„A természetvédők hangulatot keltenek, elmismásolják a valóságot.”

Pont az ellenkezője történik. A helyi és országos sajtó is a medvék által okozott károktól hangos, politikus-vadászok nyilatkozatait szajkózzák, és nem igazán adnak teret a szakmai véleményeknek. Szerencsére a medvék elleni hangulatkeltésre nem mindenki fogékony, így esélyét látjuk annak, hogy a gyanús érdekek, populista diskurzusok által manipulált közbeszédben megjelenjenek végre a valóban megalapozott érvek és tények is.

Meggyőződésünk, hogy lehetséges az ember-barnamedve együttélés – végtére itt, Erdélyben eddig is megmaradtunk, emberek és medvék egyaránt. Ezeket az együttélési lehetőségeket újra kell tanulnunk, esetenként akár újakat is kitalálnunk. Nem vagyunk egyedülálló helyzetben, máshol Európában, vagy Ázsiában és Észak-Amerikában is vannak medvék és emberek is. Ami viszont a Milvus Csoport nyakörves adataiból már látszik: itt, Romániában egy medve már nem tudja úgy leélni az életét, hogy ne találkozzon emberrel és az emberi tevékenységekkel. Hosszú távú fennmaradásuk, megőrzésük tehát csak az emberrel való együttélés révén biztosítható.

Cikkünket a Milvus medvés projektjének fotóival illusztráltuk.