Védett fajok | 6.8.2010

Ezt a földet választotta: az erdélyi csinosboglárka

Az erdélyi csinosboglárka tápnövényén (Fotó: Rákosy László)

Az ember az egyetlen faj, amely képes szinte az egész Földet belakni, mert mesterséges életfeltételeket készíthet magának. Csak az ún. kozmopolita, ember által széthurcolt fajok juthatnak el minden kontinensre. Európában a legtöbb élőlény csak az utolsó eljegesedések idején többé-kevésbé kiterjesztett elterjedési területein képesek megélni. Viszont a szűkebb földrajzi, éghajlati, talajtani feltételek mellett kialakult élőlények nem fognak tovább terjedni; emiatt ők bennszülöttek, azaz endemikus taxonok.

Vizauer T. Csaba

A Kárpát-medence, és ezen belül az Erdélyi-medence a biológiai sokféleség szempontjából különleges jelentőségű terület. Életföldrajzi képét meghatározza, hogy szinte minden oldalról hegyvidékek veszik körül, amelyek a növényzet és az állatvilág errefelé irányuló terjedési folyamatait korlátozzák és megszűrik, izoláló hatásuk révén viszont azt is lehetővé teszik, hogy az itt megtelepedő élőlények és közösségeik a továbbiakban a saját önálló evolúciós útjukat járják.

Valószínűleg még az utolsó eljegesedés előtt nyomultak be a Kárpát-medencébe azok a sztyeppi fajok, amelyek jelenleg az Erdélyi-Mezőség reliktumjellegű elemeit képviselik. Az általános klíma lehűlése és csapadékosabbá válása után az ilyen fajok elterjedésének nyugati határa kelet felé, az eurázsiai kontinens belsejébe vonult, viszont az Erdélyi-Szigethegység esőárnyékában és az agyagos alapkőzeten kialakult különleges életfeltételek mellett számos faj szigetszerűen megmaradt az Erdélyi-medence belsejében. Az itt maradt populációk elszigetelődtek, és esetenként új, fiatal fajok vagy alfajok jöttek létre. Ilyen reliktumjellegű, endemikus lepke az erdélyi csinosboglárka (Pseudophilotes bavius hungaricus).

Pseudophilotes bavius bavius a Krím-félszigetről (Forrás: www.babochki-kryma.narod.ru)

Pseudophilotes bavius fatma alfaj Marokkóból (Forrás: www.eurobutterflies.com)

A P. bavius bavius alfaj az ukrán és orosz sztyeppvidéken és a Kaukázusban tenyészik. A Balkán-félszigeten egy másik alfaja ismert (P.bavius egea), amely Dodrudzsa déli részén is előfordul. Ezeket a taxonokat egyes szakemberek már teljesen izolálódott „törpefajként” értelmezik. A Pseudophilotes genusban több ilyen „törpefaj” is tartózik, amelyek általában kis területen élnek és teljesen elszigetelődtek a többi rokon populációktól. Ilyen taxon az 1982-ben leírt, csak Szardínián előforduló barbagiae elnevezésű lepke, vagy a világ egyik legkisebb boglárkalepkéjeként számon tartott, 1975-ben leírt és csak a Sínai-hegység kis területén élő sinaicus nevű taxon. A már említett balkáni egea mellett Észak-Afrika hegyvidékein a fatma alfaj repül, Görögországban a casimiri és macedonicus alfajok, az ibériai félszigeten a már külön fajként leírt panoptes és az abencerragus tenyészik.

Az erdélyi csinosboglárkát 1913-ban írta le Diószeghy László festőművész, aki mellesleg amatőr lepkegyűjtő volt. Már 1910-ben befogta első egyedeit az akkori Szolnok-Doboka vármegye (ma Beszterce-Naszód megye) Vice nevű település határában. Báró Rothschild Charles megbízásából 1913-ban ismét felkeresi Vicét, hogy újabb adatokat gyűjtsön az általa felfedezett lepkéről. „Miután az összes gyűjtött anyagot áttekintethettem és összehasonlíthattam a kisázsiai példányokkal, megállapíthattam, hogy lepkénk azoktól eltér és ezért külön névvel jelölendő” – írja Diószeghy a Rovartani Lapok hasábjain. Így egy új nevet ad neki, amit ő annakidején változatnak tekintett. A „hungaricus” elnevezésre nem kell külön magyarázat.

Pseudophilotes bavius hungaricus az Erdélyi-medencéből (Fotó: Rákosy László)

Utóbb kiderült, hogy ez a lepke az Erdélyi-medence több helyén is előfordul. Érdekes, hogy a legészakiabb előfordulási pontja éppen Vice, ahol az erdélyi boglárkalepkét először megtalálták, a legdélebbi előfordulási helye a Nagyszeben melletti Záhel-hegy. Legjelentősebb állományait az Erdélyi-Mezőség déli kitettségű száraz sztepplejtőin élnek, árvalányhajas gyepekben. Diószeghy a következőképpen jellemzi élőhelyét: „A megmunkálatlan hegyek oldalain csak a déli lejtőkön van számottevőbb vegetáczió, a többi részen alacsony cserje, gyönge fű. Persze, csak azon déli lejtők maradtak munkálatlanul, a melyeknek meredek volta kizárja a kapával való megmunkálást.”

A lepkének egyetlenegy tápnövénye van, a bókoló (vagy kónya-)zsálya (Salvia nutans). Legismertebb lelőhelyei Kolozsvár környéki rezervátumok területei: Magyarszováton a Bánffy-hegyen, a Kolozsvári Szénafüveken és az aranyosegerbegyi „Lepkebérc” rezervátumban is megtalálható.

Bókolózsálya, tömegesen (Fotó: Urák István)

Az erdélyi csinosboglárka másik érdekesség az, hogy a kontinentális Európa és a Földközi-tenger térségében tenyésző rokonfajokhoz vagy alfajokhoz viszonyítva korábban rajzik. A viszonylag magasan fekvő és hűvös klímájú Erdélyi-medencében élő lepke a többi rokonlepkével későbbi vagy legalább egyidejű megjelenését (május-június) feltételezné, mégis egyetlen nemzedéke április-májusban repül. „A kökény már virágzásnak indul a déli oldalakon, a fák rügyei már fejlődöttek voltak…” – írja Diószeghy a Rovartani Lapok hasábjain, amikor az erdélyi boglárkalepke kutatására kerekedett. A nőstények a bókoló zsálya virágzatára petéznek, a hernyók itt táplálkoznak. Júniusban a kifejlett hernyók lehúzódnak a talaj szintjére az avarban bebábozódni. Innen fognak kikelni a lepkék a következő év tavaszán.

Az erdélyi boglárkalepke az Európai Tanács Élőhely Irányelvének védelme alatt áll. A lepke védelmére kijelölt Natura 2000-es területek közül legjelentősebb a magyarszováti, ahol több ezres népességű populációja tenyészik. A Kolozsvári Szénafüveken állománya erősen megritkult, az utóbbi években nem is került szem elé.

Az eredetileg botanikai Magyarszovát I. rezervátum a déli kitettségű Bánffy-hegy kellős közepében volt kijelölve, egy ugyancsak endemikus növény, az 1916-ban leírt Péterfi-csüdfű (vagy bóka) (Astragalus peterfii) megvédése érdekében. A rezervátumot körülvevő hegy lejtőjét a kommunizmus ideje alatt teraszosították, és szőlővel ültették be. Rendszerváltás után teljesen felhagytak a szőlőtermesztéssel, így a rezervátumból az eredeti sztyeppnövényzet és vele együtt a rovarok is visszafoglalták a Bánffy-hegyet.

Az endemikus Péterfi-csüdfű Magyarszováton (Fotó: Urák István)

Viszont a teraszosítás következtében egy negatív folyamat is elindult: az amúgy akáccal is beültetett domboldal cserjésedik a teraszok mentén. A gyenge röpképességű erdélyi csinosboglárka számára egy cserjesáv komoly akadályt jelent, így a populáció tovább tagolódik a saját élőhelyén belül.

Cserjésedő élőhely a Bánffy-hegy szőlőteraszain (Fotó: Urák István)

Kutatásunk során bebizonyosodott, hogy a legtöbb lepke a rezervátum egy dombhajlatában, szélvédett helyen él. Szinte kizárt, hogy a Bánffy-hegyet körülvevő szántóföldeket vagy mesterséges akadályokat (beépített területek, utak) a kis lepke átrepülje, és a legközelebbi sztyepplejtőt benépesítse. Ennek a populációnak a megmentése aktív természetvédelmi beavatkozást igényel, elsősorban a fás vegetáció eltávolítását.

A szerző ökológus, a Román Lepkészeti Egyesület tagja