Védett fajok | 27.8.2010

Már csak legenda az Apolló-lepke Erdélyben?

Fotó: www.bordano.ud_.it

Carl Linné, a taxonómia atyja különösen szerethette a nappali lepkéket. A természet nagy rendszerezője az ógörög mitológia pantheonjának szinte teljes tárházát felhasználta a pillangók binominális megnevezésére. A svéd természettudós tollából született Systema Naturae köteteinek megjelenése után nimfák, pieridák, múzsák, heszperidák és danaiszok lepkeszárnyakon keltek életre a nyugati kultúránk egyik forrásának tekintett mondavilágból, benépesítve a teljes Holarktikumot. Természetesen nem maradtak el az istenek, istennők, félistenek vagy titánok sem, de még a görög mondavilág helyszíneinek nevei is helyet kaptak a lepkék megnevezésében.

Vizauer T. Csaba

Középiskolában mélységes csalódást okoztam volna a földrajztanárnőmnek, ha a Parnasszusra rákérdezve a Keleti-Kárpátok vonulatára mutatok Európa térképén. Pedig akkor már tudtam, hogy a Parnassius apollo – azaz a nagy Apolló-lepke – a Nagy-Hagymásokban is él.

Akkor még joggal hittem; ma már bizonytalan vagyok ebben.

Parnassius apollo jaraensis a Székely Nemzeti Múzeum gyűjteményében (www.sznm.ro)

Az Apolló-lepkéket igazi jégkorszaki maradványfajoknak tekintik. A Parnassius nemzetség elterjedésének súlypontja Belső-Ázsia száraz magashegységeire (Himalája, Tien-San, Tibet) esik, a mintegy ötven faj több száz alfaját írták már le. Csak a nagy Apolló-lepkének több, mint 160 alfaját és változatát leltározták eddig a szakemberek. A változatosság nagyívű spektrumára egyszerű a magyarázat: a lepke széleskörű földrajzi elterjedése, de ezen belül speciális élőhelyigénye miatt sok elszigetelődött populáció egyéni evolúciója.

Előfordul Európa hegyvidékein, Spanyolországtól és Skandinávián keresztül az Uralig és a Kaukázusig, de keletebbre Mongóliában is él, ahol főként sík- és dombvidéki faj. Az Alpokban is tenyésző testvérfaja, a Parnassius phoebus elterjedési köre még szélesebb: az Alpoktól Szibérián keresztül a Kamcsatka-félszigeten át, a Bering-szoroson túl Észak-Amerikában is él. Ez utóbbi fajt Fabricius írta le 1793-ban, az elnevezésnél nem akart lemaradni Linné mögött: emiatt Apollón, a fény és világosság istenének kísérőnevét (phoibos, azaz fényes) adta, természetesen latinosított formában.

Az Apolló-lepke élőhelye a Súgó-barlang környékén (fotó: Székely Levente)

A Parnassius nemzettség két említett és méretesebb európai képviselője mellett egy kisebb testvér is előfordul kontinensünkön és Erdélyben is: a szélesebb körben elterjedt, főleg dombvidéken tenyésző Parnassius mnemosyne, azaz a kis Apolló-lepke. A faj tudományos megnevezése ugyancsak Linnétől származik, és a “keresztapa” következetesen Mnemoszüné, az emlékezés istennőjének és a múzsák anyjának nevét választotta (hisz Apollónt a múzsák kísérték).

A nagy Apolló-lepke hernyójának tápnövényei kizárólag varjúháj (Sedum spp.) fajok, elsősorban a fehér varjúháj (Sedum album); míg a kis Apolló-lepke keltikefajokon (Corydalis spp.) fejlődik.

Kis Apolló-lepke (fotó: www.lepiforum.de)
A tetszetős kinézetű Apolló-lepke kitüntetett helyet foglal el az amatőr és profi lepkészek körében. Az előbbiek főleg gyűjteményük ékkövének tekintik, az utóbbiak többnyire a faj sorsa miatt aggódnak jelenleg. A lepke valamelyik populációjának megtalálását mindig szenzáció kísérte, mert a szépségük mellett helyi változatok is előkerülhettek. Erdélyből 1912-ben kerül leírásra egy új alfaj, amit a gyergyószentmiklósi Tiltscher Pál talált meg Gyergyótölgyesen. Schweitzer, az alfaj leírója ssp. transylvanicus-nak nevezi el az új taxont. 1915-ben Andrássy Gyula gróf birtokán tett látogatás alkalmából kerül begyűjtésre Járavizén az Apolló-lepke egy másik változata, aminek 1922-ben Kertész Aba ssp. jaraensis nevet ad.

Ezek az erdélyi endemikus alfajok csupán néhány évtizedig örvendeztették meg a lepkészeket. A Keleti-Kárpátok északi féltekéről ismert transsylvanicus alfaj képviselőjét információim szerint 1996 augusztus elsején látták utoljára a Békás-szorosban. A Gyalui-havasok “Apollója”, a Jára-vizének nevét viselő alfajt biztosan 1974. július 27-én látták Havasrekettyón, de hírek szerint még 1986-ban is előkerült itt. Ezekre az alfajokra is ugyanaz a sors vár, mint a 19-20. század fordulóján a Déli-Kárpátokból, sőt Dobrudzsából jelzett immár legendás Apolló-lepkéké. Ezek emlékét csak a leközölt irodalmi adatok őrzik, a valószínűleg külön alfajok és változatok nem is kerültek leírásra, mielőtt teljesen kihaltak.

Lepkésznosztalgia: BT-cigi és Apolló-lepke (Fotó: Székely Levente)

A 2003-ban kritikusan veszélyeztetettnek tekintett Apolló-lepkét és a sérülékeny kis Apolló-lepkét az Európai Unió 92/43/EGK Élőhely Irányelve védi. Romániában ezt a védelmet a 2007/57 Sürgősségi Kormányrendelet emeli jogerőre.

A “kis testvért” még védhetjük, de a vérpöttyös romániai Apolló-lepkére számos lepkész kimondta a halálhírt. Mások bíznak abban vagy akár tudják is, hogy rejtettebb helyeken június-júliusban még landolnak az “Apollók”.

Nagy Apolló-lepke (Parnassius apollo) élőhelyén (fotó: www.treknature.com)

Mert a lepkésztársadalom is megosztott: egyesek kiteregetik ismereteiket, mások meg hallgatnak. Vagy mert a lepkét féltik a kigyűjtéstől, vagy mert csak magukénak akarják tudni az utolsó lelőhely ismeretét, utólagos begyűjtések céljából. Mert, sajnos, a klasszikus előfordulási helyeken bekövetkezett természetes (a sziklagyepek beerdősülése) vagy mesterséges (utak, gátak, építkezések) változások miatt tönkretett élőhelyek mellett a túlgyűjtés is alaposan hozzájárul az Apolló-lepke (legalábbis helyi szintű) kihalásához.

Apollók a Pantheonban (fotó: Székely Levente)

A szerző ökológus, a Román Lepkészeti Egyesület tagja