Urban Heroes | 23.12.2015

Vukovári túlélő kéri, a kelet-európaiak is legyenek szolidárisak a menekültekkel

Fotók: I Came by Boat (https://chuffed.org/project/i-came-by-boat)

“Mindannyian el kell kezdenünk úgy bánni másokkal, ahogyan szeretnénk, hogy velünk bánjanak az ő helyzetükben. A jóság az egyetlen út. Nincs más helyes ösvény.”

B.D.T.

Háborús menekültek tíz- és százezrei próbálkoznak életüket kockáztatva eljutni a biztonságos világba. Ha valaki, Blanka Dudas tudja, milyen ez. 19 évesen, a délszláv háborúk elől menekült el az egykori Jugoszláviából, Vukovárból Londonba. Tudja, milyen az, amikor egy csapásra fenekestől felfordul a korábbi megszokott, nyugodt élet. Gondtalan tinédzserből, aki egyetemre készül, bujkáló menekülővé válni nem a legideálisabb és fájdalommentesebb módja a felnőtté válásnak.

Vukovárról a balkáni háborúk kontextusában hallottunk. Ha a város nevét olvassuk, akkor a vukovári vérengzés és a Vihar hadművelet ugrik be leghamarabb. És sokkal, sokkal közelebb van hozzánk, mint gondolnánk. Figyelmeztető jel kellene legyen, hogy a háború és a menekülés kollektív és személyes tapasztalata mégsincs időben és térben annyira távol tőlünk, amennyire szeretnénk.

1991-ben egy bájos kisvárost – ahol az élet szépen, csöndesen zajlik, különösebb meglepetések és izgalmak nélkül, ahol a szomszédok összejárnak, a gyerekek együtt játszanak, és esténként kigyúlnak a fények a lakótelepi ablakokban – egyszercsak, hirtelen elnyel a káosz és az erőszak. Ami marad, már soha nem lesz a régi.

Egy háború végzetes és visszavonhatatlan, kárpótolhatatlan veszteségekkel jár: a túlélőket félelmük, gyászuk, otthontalanságuk, elveszített életük, egy szétesett közösség emléke kísérti. Az érzés, hogy világuk, amit addig ismertek és otthonosnak éreztek, nincs többé, és talán soha nem lesz már semmi olyan, amilyen volt.

Ezt az érzést semmilyen, a legnagylelkűbb befogadó ország sem tudja eltüntetni, viszont az igenis nagyon sokat számít, hogy a menekültek milyen tapasztalatokkal szembesülnek azokban az országokban, ahová érkeznek. Adnak nekik lehetőséget, hogy dolgozzanak, tanuljanak, beilleszkedjenek? Vagy eleve bűnözőként, csalóként vagy ellenségként tekintenek rájuk?

A háborús traumákon átesett menekült gyerekek, fiatalok különösen fogékonyak arra, hogy milyen közegbe érkeznek, és hogyan bánnak velük. A támogató, emberséges bánásmód arra ösztönzi őket, hogy feldolgozzák és maguk mögött hagyják a múltat, és új életet akarjanak építeni maguknak. Blanka Dudas számára ez a saját bőrén megtapasztalt igazság, amit, végül úgy döntött, hogy megoszt másokkal.

Blanka sok hányattatás után sikeres karriert épített fel Ausztráliában, profi sminkesként dolgozik. Fotómodelleket, sztárokat sminkel, körbejárta az egész világot. És ő kezdeményezte választott hazájában az “I Came by Boat” kampányt, amelynek célja az illegális bevándorlásról folyó diskurzust áthangolni olyanná, ahol az emberi jogokra és az együttérzésre kerül a fő hangsúly. (A kampányról bővebben itt írtam.) Több emailt is váltottunk angolul, ezekből kerekedett ki az alábbi interjú.

Hogyan emlékszik vissza szülővárosára, milyen volt a békeidőkben, 1991 előtt? Hogyan töltötte gyerekkorát, mik voltak a tervei?

Vukovár békés hely volt, ahol sok nemzetiség él egymás mellet harmóniában. Egy biztonságos és kényelmes kisvárosként kell elképzelni. Nem történt semmi különös a mindennapokban, a gyerekek iskolába jártak, a felnőttek munkába, megünnepeltük a karácsonyt, a húsvétot és a szülinapokat, és ha a gyerekek nem épp az iskolában voltak, egész nap játszhattak a felnőttek felügyelete nélkül. Jugoszlávia szocialista ország volt, de nem a vasfüggöny mögött éltünk, tehát számunkra sokkal több szabadság adatott, mint más kelet-európai ország lakóinak. Az iskolával sokat nem törődtem, és az álmom az volt, hogy a The Muppet Show-ban fogok dolgozni Jim Hensonnal.

1990-ben a városnak 47% horvát, 32% szerb, 0,2% német, 1,5% magyar és 18% más nemzetiségű lakosa volt. Milyen volt a háború előtt a kapcsolat a különböző közösségek közt? Az eltérő származású fiatalok barátkoztak egymással, buliztak együtt? Milyen nyelveken beszéltek egymás közt? Milyen szórakozási lehetőségeik voltak abban az időben?

Volt megosztottság a közösségek közt, de én ennek nem voltam tudatában. A horvát és szerb nyelv között a különbség kicsi, és a legtöbb vukovári keverte a kettőt. Mindegyik gyerek mindkét ábécét megtanulta az iskolában. Soha nem tudtam, a barátaim közül ki szerb és ki horvát. A városnak abban a részében éltem, amelyet egy nagy cipő- és gumigyárról Borovonak neveztek, a legtöbb embernek ez a gyár adott munkát a városban. Minden rendelkezésünkre állt, ami a fiataloknak abban az időben: kávézók, mozik, diszkók, uszoda, rengeteg park és sportpálya.

1991 előtt járt más kelet-európai országban? Volt valaha Romániában?

1991 előtt mindössze kétszer hagytam el Jugoszláviát, egyszer Szlovákiában voltam téli vakáción, az érettségi utáni utazásom pedig egy Prága-Bécs-Budapest körút volt. Még soha nem jártam Romániában.

Tudta, hogy magyarul mit jelent a “dudás” szó? Mesélne a családi hátteréről?

Haha, nem tudtam a nevemről, hogy jelent valamit magyarul. Édesanyám részéről a család horvát, édesapám részéről ruszin. A ruszinok katolikusok, de az ortodox naptár szerint ünneplik vallási ünnepeiket, ezért mindig két karácsonyunk és két húsvétunk volt, sőt, mivel a húgom és az én szülinapom csupán három hét különbséggel esik, mindig úgy éreztem, két szülinapom van.

Mikor döbbent rá, hogy el kell hagynia Vukovárt?

Eleinte nem akartam elhagyni Vukovárt, csak vártam és vártam, hogy a baj elmúljon. Szerintem az egyszerű lakosok egyike sem gondolta a városban, hogy a háború olyan szintűre eszkalálódik, mint ahogyan végül ez bekövetkezett. A húgom az első busszal, amelyet a Vöröskereszt szervezett a nőknek és gyermekeknek, elhagyta a várost (később ezeket a buszokat visszafordították, pontosan a legnagyobb harcok közepette). Azután hagytam el a várost, miután már néhány éjszakát a pincénkben töltöttünk a család megmaradt részével a bombázások miatt. Egy szervezett busz vitte az embereket a tengerpartra, ahol biztonságos volt. Arra gondoltam, megyek én is, eltöltök pár napot a tengerparton, amíg a dolgok elcsitulnak. Egy héttel később a barátomnak is sikerült megszöknie (a férfiakat nem engedték elhagyni a várost), utánam jött a tengerpartra, és elmesélte, hogy sokkal rosszabb a helyzet.

Közben egy nő, akinek a férje a városban maradt harcolni, feljelentette a barátomat a hatóságoknak, hogy Vukovárt engedély nélkül hagyta el, és vissza kell térnie, hogy beálljon ő is a harcba. A barátom vegyes családból származott. Mégis, melyik oldalt kellett volna választania? Szerencsénkre fülest kaptunk, egy barátunk szólt, hogy a rendőrség keres minket, ezért éjszakáig egy kávézónak a raktárában húzódtunk meg. Aztán fölszálltunk egy vonatra, és elhagytuk az országot.

Miért választotta Londont? Hogyan tartotta a kapcsolatot a szeretteivel? Követte a híreket a polgárháborúról?

Londonba mentünk, mert a barátom korábban egy rövid ideig dolgozott az Egyesült Államokban, és kicsit tudott angolul. Utcai telefonról hívtuk a családot, ahányszor csak tudtuk. Az én szüleimnek sikerült elmenekülniük, ám a nagyszüleimről évekig nem tudtunk semmit. Az elfoglalt területen tartózkodtak, és nem tudtuk elérni őket sehogy sem. A hírek pedig mindenhonnan ömlöttek, és inkább elkerülni akartuk őket. Nehéz volt, mindenki olvasta körülöttünk az újságokat, minden címlap a háborúról szólt.

Sok jugoszláviai menekült érkezett akkor Londonba? Hogyan bántak velük a brit hatóságok?

Az elején nem volt sok menekült a volt Jugoszláviából, de egy évvel később, amikor a boszniai háború kezdődött, rengetegen érkeztek. Csodálatos volt, ahogyan bántak velünk. Amint menekültstátust kértél, azonnal pénzügyi segítséget kaptál, és dolgozhattál is. Minden jogod megvolt, kivéve természetesen a szavazási jogot, illetve nem voltak utazási papírjaid, tehát nem hagyhattad el Nagy-Britanniát.

Milyen munkát tudott vállalni? Hogyan érezte magát bevándorlóként Londonban a kilencvenes években?

Egy retail cégnél dolgoztam, a Burberry’s and Harrodsnál, takarítottam, pizzázóban is dolgoztam. Szereztem néhány nagyszerű barátot, akiknek egy részével a mai napig kapcsolatban állok. London nagyon vendégszeretÅ‘ tud lenni, hiszen tele van emberekkel a világ minden részérÅ‘l, így bizonyos értelemben mindenki egyedül van. Amikor elÅ‘ször kezdtem el dolgozni egy üzletben, az egyik munkatársam – aki az anyukám lehetett volna – felhívott vasárnap, és azt kérdezte, meglátogathat-e. És átjött, és hozott egy csomó mindent, teafÅ‘zÅ‘t, vasalót, vasalódeszkát, kenyérpirítót, fazekakat, serpenyÅ‘ket. Nekünk semmink nem volt. Ez a nÅ‘ egy csodálatos ír asszonyság. Mai napig tartjuk a kapcsolatot Facebookon.

Milyen tanulmányokat folytatott Londonban, hogyan vált profi sminkessé?

Otthon, Vukováron épp egyetemre készültem volna, építészetet és belsőépítészetet akartam tanulni. Három év London után már teljesen világossá vált, hogy ez a terv nem valósulhat meg. Így döntöttem el, hogy valami teljesen mást fogok csinálni. Két évet tanultam a London College of Fashionben sminkelést és fodrászatot. Nem volt a szenvedélyem ez az egész, hanem valójában belebotlottam ebbe a karrierlehetőségbe. De imádtam a főiskolára járni, és az egyik legjobb voltam a diákok közt. Az egész, a tanulás meg a főiskola célt adott, és minden nap estig ott voltam, ha éppen nem kellett későig dolgoznom. Azt jelentette, nem marad időm túl sokat gondolkodni a háborún és az otthoni gondokon. A főiskolán ugyanakkor nagyszerű kapcsolatokat építettem ki, amivel elkezdhettem a karrierem. A legjobb diákoknak ugyanis megadták a lehetőséget, hogy a tanárokkal együtt dolgozhassanak különböző munkákon, és a tanárok nagy része aktívan a szépségiparban dolgozott. Nagyszerű volt.

A Londonba menekülés után mikor tért vissza először az országba? Mit tapasztalt? Mi történt a családjával, barátaival, szomszédaival Vukováron? Miért döntött úgy, hogy nem tér haza?

Az első alkalom, amikor visszatértem Horvátországba, a húgom esküvője volt, 1998-ban. Zágrábba utaztam, mert ő akkor ott élt. Nem ismertem Zágrábot, és nem ismertem ezt az új országot. Az emberek ismerősek voltak, a kultúra ismerős volt, a nyelv is, de mégsem ez volt az otthon. És elutaztam Vukovárra. Ott még jobban összetört a szívem.

A város már nem létezett: mindent leromboltak benne, a lelkét is. Az iskolát, ahová jártam, a házat, ahol felnőttem. Minden eltűnt. Mai napig nem tudom, mi történt sok barátommal és szomszédommal. Egyeseket megöltek, mások eltűntek. Néhányan meg szétszóródtak a világban, békét keresve. Nem tudtam többé visszamenni Vukovárra. Máshol építettem fel az életem. Azóta Ausztráliában élek.

Mi volt a procedúra, ha valaki Ausztráliába akart telepedni? Ön is hajóval érkezett?

Nem, nem hajón, hanem repülőn, egy különleges vízummal, amit abban az időben Ausztrália a balkáni menekülteknek biztosított. Azonnal engedték, hogy ott éljek és dolgozzak, mint bárkinek, aki ott született és nőtt fel. Két héttel az érkezésem után már munkát kaptam. Nagyon jól bántak velem, és hálás vagyok ezért.

Ausztrália más, mint Európa. Nagyon sok mindent imádok itt: az időjárást, a tengerpartokat, a fényt, a tájakat, ám ahhoz soha nem tudtam hozzászokni, hogy nyáron ünnepeljük a karácsonyt, ősszel a húsvétot, és télen a születésnapomat, ami júliusra esik. Nagyon messze van Ausztrália mindentől. De ez az a hely, ahol gyermekem született, és itt vagyok most, ez az otthon. Próbálom elfogadni ezt.

Milyen gyakran látogat el Horvátországba? Mik a benyomásai? Követi, hogy mi történik a régióban?

A családtagjaim nagy része továbbra is Horvátországban él, és minden évben meglátogatom őket. Fontos számomra, hogy a gyermekemnek erős kapcsolata legyen a horvát kultúrával és nyelvvel, és a horvátországi családjával. Ez része annak, aki vagyok, és aki ő. De az ország valójában soha nem épült fel a háború és az azt követő korrupt kormányok után. Egy olyan ország, amely gazdag erőforrásokban, amely önfenntartó lehetne és gondoskodhatna lakóiról, eladta ezeket az erőforrásokat, ebből pedig néhány személy profitált, a tömegek azonban rosszabbul élnek, mint valaha. Nagyon rossz látni, hányan és hányan vergődnek. Valamilyen szinten követem a történéseket, de általában véve nem tetszik, amit a hírekben olvasok. Túl depresszív.

Miért határozta el, hogy Ausztráliának szüksége van egy menekültekről szóló kampányra, mi motiválta abban, hogy belevágjon? Mi a véleménye az ausztrál menekültpolitikáról?

Ausztrália egy ideje nagyon kegyetlen a menedékkérőkkel, főleg azokkal, akik hajókon érkeznek. Meglepőnek tartom, hogy okos, képzett embereket is beszippant a menedékkérőkről folyó, gyakran félrevezető és tényszerű tévedésekkel tűzdelt diskurzus. Pedig fontos tudni, hogy az érvényes vízum nélkül, hajón vagy repülőn érkező menedékkérők nem illegálisan lépnek be ausztrál területre. Joguk van előzetes engedély nélkül is belépni, mert az 1951-ben elfogadott menekültügyi egyezmény 31. cikkelye garantálja ezt, azaz elismeri, hogy a belépőknek jó okuk lehet vízum nélkül belépni: háború, politika, vallási üldöztetés, kínzás. Az egyezményt a második világháború után dolgozták ki, és Ausztrália is aláírta, ahogyan 141 más állam is, beleértve Nagy-Britanniát és az Egyesült Államokat.

Mégis, Ausztráliában sok menedékkérőt befeketítenek és a lehető legembertelenebb módon bánnak velük. Elembertelenítve mutatják be őket a tévében, az újságokban, a politikusi beszédekben. Nehéz egyszerűen félreállni és hagyni ezt megtörténni. Ezért elhatároztam, hogy csatlakozom a vitához.

Nem vagyok politikus, ügyvéd, író, újságíró, orvos vagy szociális munkás. Profi sminkes vagyok, és a tehetségem talán első látásra nem tűnik benefikusnak az ügy szempontjából. De ismerek remek embereket, akik poszterkampányt tudnak kidolgozni, azaz olyasmit, aminek hatása lehet, és amikor megkerestem őket, nagyon lelkesek voltak. Próbáljuk valahogyan ellensúlyozni az Ausztrália védelmét kérő emberekről kierőszakoltan sötétre festett képet.

Hogyan kellene kezelnie az Európai Uniónak és a kelet-európai országoknak a több százezer menekültet és bevándorlót? Milyen közpolitikát kellene követniük?

Meglep, hogy az EU nem nyitott már egy menekültkérelmek feldolgozásával foglalkozó központot valahol Észak-Afrikában. Szerintem ennek lenne a legtöbb értelme – megállítani azt, hogy az emberek kénytelenek hajókra szállni, és a kérelmüket gyorsan és emberségesen feldolgozni. Ausztrália volt miniszterelnöke, Malcolm Fraser pontosan ezt tette a hetvenes években a vietnami menekültekért, és ez sokat segítene a helyzeten. Persze végső soron az lenne a megoldás, ha az összes konfliktus elcsitulna, és nem lennének menekültek. Akkor valóban haladnánk valamerre.

Egy olyan törékeny, gazdaságilag és politikailag is gyenge régióban, mint amilyen Dél- és Kelet-Európa, hogyan lehet szolidaritást építeni az “idegenekkel”, akiket gyakran a lakosok idegen haderőként látnak, amely lassan “el akarja foglalni előlünk őseink földjét”? Mivel az érkezők többsége muzulmán, az emberek attól tartanak, sokan közülük terroristák is, mecseteket akarnak majd építeni, elveszik előlük a munkahelyeket stb. Hogyan lehet a kollektív idegengyűlöletet legyőzni?

A xenofóbia nem valami természettől fogva bennünk rejlő dolog, hanem a politikusok és a média erőlteti rá az emberekre. Ha a média egy másfajta, felelősségteljesebb módon közelíti meg a témát, és abbahagyja a félelemmel való kereskedést, az emberek nem tartanának annyira az újtól, függetlenül vallásuktól vagy szokásaiktól. Ezt könnyű lenne megoldani – csak meg kell nézni Kanadát.

Szerintem a terroristáknak sokkal egyszerűbb lehetőségeik vannak eljutni Európába, és nem kell életüket kockáztatva egy lélekvesztőre szállniuk.

Amit tudok biztosan, hogy csöppet sem könnyű elhagyni az otthonod. Valójában a legnehezebb dolog, amit valaha is teszel: elhagyni mindent, ami ismerős számodra, a barátaidat, a családodat, az ismerős utcákat, illatokat, szokásokat, nyelvet – mindent, amit természetesnek és magától értetődőnek tartunk abban a szabad világban, amelyben élünk. Biztosíthatlak benneteket arról, senki nem akarja ezt megtenni saját jószántából. Egészen kétségbeesettnek kell lenned ahhoz, hogy összecsomagolj és magad mögött hagyd az életed. Mindannyian azt hisszük, ez velünk soha nem fordulhat elő. Én is ezt hittem.

Mit üzen a régiónak és lakóinak, hogy kezeljék a menekülteket és ezt a válságot?

Mindannyian el kell kezdenünk úgy bánni másokkal, ahogyan szeretnénk, hogy velünk bánjanak az ő helyzetükben. A jóság az egyetlen út. Nincs más helyes ösvény.