Aktualitás | 21.10.2010

Hová tűntél, Aral-tó?

Normális körülmények között a katasztrófa nem múlik el észrevétlenül. Különösen, ha a Föld negyedik legnagyobb taváról van szó – viszont hozzászokhattunk a kivételekhez. Annak ellenére, hogy valaha az Aral-tó oázisként létezett Közép-Ázsia pusztaságában, és képes volt gazdag biodiverzitást, emberek túlélését és haladását fenntartani, mára ezt úgy tűnik, elfelejtették. Bár az egykori part ma több tíz kilométerre vándorolt a lakosoktól, Aralszkban az élet megy tovább. Egyesek elfelejtették, hogy a tó valaha létezett, mások azt sem tudják, mit veszítettek el. Számunkra, a bolygó többi lakosának pedig csupán egy elveszett dosszié marad a számos emberi baleset között. Vagy érdekel-e vajon?

Írta Csibi Magor, fotók: Mircea Struteanu

Csendes, meleg éjszaka volt, mielőtt elindultunk, mégsem tudtam aludni. Nem az izgatottság miatt, hanem túl sok gondolat kavargott egyszerre a fejemben. Reggel ötig, az óracsengésig nem tudtam szabadulni tőlük, de normális, hogy így történt. Végülis, mi lehetne fontosabb egy olyan ember számára, aki életmódot alapozott az ökológiára és a környezetre, mint hogy megnézze a legnagyobb, ember által okozott természeti katasztrófát? Mircea Struteanu, tanulmányai és meggyőződése alapján ökológus, különben mindig az újdonságot kereső fotós sem tűnt kipihentebbnek, amint a metrót vártuk az Északi pályaudvar irányába, ahol kalandunk kezdődik.

A célpontról mi sem tudtunk többet, mint amennyit bárki megtudhat néhány óra dokumentáció után. Az utazás ötlete hirtelen jött, nem volt idÅ‘ tervezni, útvonalakat kinézni vagy térképet, könyveket vinni. Mindketten úgy tanultuk az iskolában, hogy az Aral-tó a negyedik legnagyobb a földön, viszont abból, amit indulás elÅ‘tt olvastam, kitűnt, hogy a tanulmányaink mára elavultak. Igazából már a ’90-es években nem valós adatokat tanultunk. El kellett jönnie a technológiák korának ahhoz, hogy a probléma nagyságát és súlyosságát megismerjük.

Az Aral-tó valamikor Kazahsztán és Üzbegisztán határán terült el és vízen összekötötte a két országot. Területe 68 ezer négyzetkilométernyi volt, állat- és növényvilága pedig lenyűgöző. Kazah neve, az Aral Tenizi hozzávetőlegesen „szigetek tengerének” fordítható – itt valamikor víz és számos sziget is volt. A tó környékén a lakosságnak mindene megvolt. Belső-Ázsiában a klíma nem tökéletes az életre: a nyarak száraz, poros meleggel érkeznek, 40 fokos hőséggel, a telek viszont nagyon hidegek, rengeteg hóval. Így az Aral a térség oázisnak számított. A tó élelmet, a szomszédos sivatagok forrósága elleni védelmet, öntözési lehetőséget, ivóvizet nyújtott, de felüdülési lehetőséget is a világnak e barátságtalan sarkában.
Ami az utóbbi években történt a tóval, nem új, és nem is különleges történet. Az ember találkozik a természettel. Megtörtént már máshol is, ha nem is ilyen mértékben. De vegyük sorra.

Régen, a nem túlt távoli múltban a Szovjetunió vezető elvtársai úgy döntöttek, hogy országuk nem tökéletes. Bár semmiben nem szenvedtek hiányt és az ország különböző részein bőségesen találhattak erőforrásokat – erdőktő és szántóföldektől kezdve egészen a nemesfémekig és kőolajig – úgy vélték, ez nem elég. Arra gondoltak, ők jobban csiálják, mint a természet, és megpróbálták. Minden vezetőnek megvolt a maga bogara. Hruscsov például kitalálta, hogy az üzbég és kazah pusztaságokban termőföldet alakít ki, ilyen termelést még nem látott a világ. De nem búzát, kukoricát vagy egyéb élelmiszernek valót ültettek, hanem gyapotot és egy kevés rizset. Mert azoknál állt rosszul a statisztika.

A gyapot termesztéséhez minden hozzávalót meg lehetett találni ezen a vidéken. Napsütés bőven, az éghajlat megfelelt, a föld sem volt rossz. Egyvalami hiányzott, a víz. A megoldás pedig nagyon egyszerűnek mutatkozott: elterelték az Aral-tavat tápláló két folyót, az Amu-Darját és a Szir-Darját, ezáltal halálra ítélve a tavat.

Ne higgyük, hogy ezek naiv döntések lettek volna, hogy nem voltak tisztában a következményekkel vagy hiba csúszott a kivitelezésbe. Nem. A döntés nagyon egyszerűen jött létre: kiszámították, hogy a haltermelés nem olyan jövedelmező, mint a gyapoté. „Eldöntötték, hogy a tóra nincs szükség, hogy a gyapot értéke magasabb lesz a halénál” mondja Yusup Kamalov, elkötelezett környezetvédő és az Aral-térség kutatója, aki az eredeti terveket is látta.

Tehát nem fontos. Amint Verespatak hegyei megakadályoznak abban, hogy aranyláncot hordjunk, ahogyan az esőerdőket értékesebb pálmafákkal helyettesíthtenénk, mivel ezek puha és bársonyos bőrt varázsolnak nekünk. Ahogy nem volt elég egy Exxon Valdez, amikor 260-750 ezer hordó olaj ömlött a tengerbe, hanem meg kellett élnünk egy Deepwater Horizon-t is, azt az olajömlést, amely az eddigi legnagyobb ökológiai katasztrófát okozta. Ahogy sok állat a kihalás szélén áll, mert utunkba állnak, amint egy jobb világot hajszolunk. Semmi új az Aral-tó tragédiájában.

A ’60-as évek kommunistái a két folyó nagyrészét eltérítették, és néhány éven belül a tó annyira kiszáradt, hogy kettévált, Kis- és Nagy-Aralra. Az elÅ‘bbi Kazahsztánban, utóbbi Ãœzbegisztánban található. Majd a Nagy-Aral is kettészakadt, és valószínűleg még sok részre fog oszlani, mielÅ‘tt eltűnne. Az Aral egy újabb olyan kísérlet meséje, amelyben a természet hibáit akartuk kijavítani. Az eredmény meg tessék, ott van.

E döntés előtt az Aral-tó fontos szerepet játszott a Szovjetunió gazdaságában. Innen érkezett a szovjetek által fogyasztott halmennyiség 5-7 százaléka, és a magasabb értékűnek számító halfajok (viza, ponty) 11-13%-a. Évi 30-40 ezer tonna halat fogtak itt ki, ez a mennyiség néha elérte az 58 ezer tonnát. Egyedül Muinak városa (Üzbegisztán) 21,5 millió konzervet gyártott 1958-ban, ezt az arali gyár egészítette ki, amely egy adott ponton a negyedik legnagyobb gyárnak számított a Szovjetunióban. A Wikipédia szerint a város 40 ezer munkahelyet biztosított a lakosoknak.

Aralszk város dinamikája a maga során nagyon jól mutatja, hogy mi történt ebben a régióban. Az 1870-ben alapított város 1905-tÅ‘l kezdve kezdett fejlÅ‘dni, amikor orosz kereskedÅ‘k megalapították a környék elsÅ‘ nagy halásztársaságait. A növekedés állandónak bizonyult az új iparágaknak köszönhetÅ‘en, a helyiek szerint pedig Aralszk lakossága 60-70 ezerre nÅ‘tt a ’60-as években. Azóta viszont a tó kiszáradásával egyidÅ‘ben a népesség is folyamatosan csökken. Nem volt már munkahely és kilátás, így az emberek fejlettebb városok felé vették az utat. Amikor a tó legtávolabb, mintegy 90 kilométernyire távolodott a várostól, a lakosság 30 ezer fÅ‘vel csökkent. Azóta stagnál vagy enyhén csökken, annak ellenére, hogy léteznek próbálkozások a vidék helyrehozására.

Ezekkel az adatokkal a fejünkben indulunk útnak, bizonytalanságokkal és kérdésekkel teli. Nem tudtuk sehogy sem megérteni, hogyan mehetett végbe egy ilyen mértékű katasztrófa anélkül, hogy a lakosság megmozduljon. Nem értettük, miért nem gondolkodott el rajta a Szovjetunió későbbi államainak vezetősége, a FÁK, Kazahsztán vagy Üzbegisztán. És azt sem értettük, miért mellékes kérdés ez a „civilizált” országokban, ahol úgy gondolják, hogy ide csak az excentrikus riporterek jönnek, szenzációértékű fotókat készíteni. A vonatban mindketten nagyon vártuk hogy megérkezzünk, és saját szemünkkel lássuk a valóságot. Én nem tudtam, mit keressek – azt hiszem, elsősorban válaszokat. Mert minden annyira logikátlannak és irracionálisnak látszott. Legalább Mircea tudta, hogy a szárazon maradt hajókat akarja fényképezni.

Első valódi kapcsolatba a kazahok hozzáállásával az Aktobe felé tartó vonaton kerültünk, de mindenhol apró jeleket lehetett látni korábban is. A kazahok természettől fogva kíváncsiak, minden lépésnél megállítottak hogy megkérdezzék: at kuda és kuda, vagyis honnan jövünk és merre tartunk. Akárhányszor azt válaszoltuk, hogy Aralszkba, furcsán néztek ránk. Számunkra ez valami különleges volt, számukra csak egy halott, poros, turisztikai látványosságok hiányában levő hely. Ami nem is állt messze a valóságtól. Nem volt módunk arra, hogy mélyebben tanulmányozzuk az emberek általános véleményét, minden városban késésben voltunk. Az első felvilágosítás a vonaton érkezett.

Mirceával nem ugyanabba a fülképe kaptunk jegyet, így rögtönöznünk kellett egy kicsit. Meglepetésünkre egy olyan utassal futottunk össze, aki egyből megértette a problémánkat, viszont a tisztázandók után még velünk maradt, hogy megtudja, kik vagyunk és mit keresünk az országában. Középkorú ember volt, magas, aralszki és elmondta, hogy abban a városban már nincs semmi látnivaló. Megkérdezte, miért akarunk odamenni. A férfi 40-45 éves lehetett, elegánsan, európai standardok szerint öltözködött: szürke szövetnadrág, hasításbőr cipő és kockás ing. Bajusza alatt kíváncsian mosolygott, és időnként diszkréten megvillant egy aranyfog. Sehogy sem bírta felfogni, miért választottuk pont ezt az úticélt, így háromszor megkérdezte: Aralsko More? Háromszori igenlés után egyre furcsábban nézett ránk, és megkérdezte, dolgozni megyünk-e oda. Amikor meghallotta, hogy turisták vagyunk, arca teljes értetlenséget tükrözött. Minek? kérdezte gesztusnyelven. No More, just Aralsko. Ha nem tudnánk, mi történt az utóbbi negyven évben, a tenger eltűnt, csak Aralszk maradt.

Ez az általános értetlenségi állapot mindenhol jelen van az országban. Senki nem fogta fel, hogy mit keresnénk mi ott. A tó tényleg nincs már, üzletek nincsenek, hotelek még kevésbé, csak szegénység és egy lehetséges sikertörténet emlékei. Mit akarhat ott egy igazi, rejtett szándékok nélküli turista?

Valószínűleg ha nem akartak volna egy megalomán álmot beteljesíteni, a város története másképp nézne ki. Már a vonatban érezni lehetne a készülődésből, hogy fontos állomás következik. Minden korosztályból lenne leszálló. A vonat többet állna, az állomás tele lenne emberekkel, fejlődő, zsibongó, színes várost jelezve. Turisták, munkások, eladók és üzletemberek népesítenék be a lokálokat és biztosan találnánk egy felújított, jól karbantartott és kényelmes hotelt. Mellette láthatóan nagyobb lenne a forgalom. És ez így lenne rendjén, mert az egyik legnagyobb halászkikötő a közelben terülne el. Hajók, emberek százai, hallal teli ládák mutatnák a feljődés és virágzás jelét, bárhová tekintünk. Aralszk valóban a remény városa lehetne.

A valóság azonban kicsit másképp néz ki.

Az ultramodern vonat megáll az állomásban, egy hosszú-hosszú fék után, 2:19-kor. A kalauz siettetett, hogy szálljunk le, mert megérkeztünk Aralskoe More-ba. Néhány évvel ezelőtt valószínűleg senki nem értette volna a vidéken, hogy miért áll a vonat Aralszkban csak öt percet, míg más kis állomásokban, amelyek még a térképen sem szerepelnek, húszat. Sokan, akik nem tudják, mi történt itt, azt sem érthetik, hogy miért hívják az állomást Aral-tengernek, hiszen a víz sok kilométerre van innen. Ahogyan egy turista számára nehéz megérteni a kontrasztot Almaty vagy Aktobe modernsége és csillogása és Aralszk látvány között. A képeket mintha két különböző albumból vágták volna ki.

Nem hiszem, hogy teljességgel fel lehetne készülni erre a különbségre. Mi legalábbis nem készültünk fel. Két nap után, amit Uralszkban és Aktobéban töltöttünk, elkezdtük megszokni ezt az Európa-Ázsia, modernség-kommunista maradványok keveréket. Viszont mindenhol érződött a haladás. Optimista, mosolygós emberek, a fogyasztói társadalom felé tartás szakaszára jellemző vállalkozások. Semmilyen jel, egy ember vagy egy kép sem mutatott arra, hogy néhány kilométerrel odébb a világ egyik legnagyobb ökológiai katasztrófája található.
Végülis a világnak ezen része sem különbözik a többitől olyan szempontból, hogy a fejlődésnek vannak vesztesei és győztesei. A győztesek továbbra is abba az irányba rohannak, amely szerintük előre visz, a vesztesek emlékei pedig lassan-lassan elhalványulnak, az Aral-tó maradványaival együtt száradnak ki. Minden pusztítás feledésbe merül, ha máshol van fejlődés. Kazahsztánban pedig a kőolaj sikere gyorsan elfedte a „modernizáció” kudarcait. Az ország gyorsan fejlődik, lévén Közép-Ázsia legnagyobb kőolajtermelője, de egyéb stratégiai erőforrásokkal is rendelkezik, például uránnal, cinkkel, krómmal, magnéziummal, rézzel. Az állami költségvetés nem szenved semmiben hiányt, a befektetők és befektetések napról napra szaporodnak, és ebben a kontextusban a kazahok nem siránkoznak a múlt hibáin, hanem optimistán tekintenek a jövőre.

Bármennyire lehangoló is lenne az állomás első ránézésre, azt mutatja, hogy az esély megvolt. Egy hatalmas mozaik az Aranykorból ismert stílusban tárja elénk, amint a bátor aralszki halászok megmentik a Szovjetuniót az éhezéstől 1927-ben. Akkor még más város volt ez. Kilátásokkal, nagy álmokkal, a városba emberek özönlöttek, voltak gyárak és volt haladás. Senki és semmi nem mutatta, milyen irányba halad at egész. Egy egész birodalmat tápláltak és megvolt annak az esélye, hogy a Szovjetunió legfontosabb kikötőjévé váljon.
Nyolc évtizeddel később mindebből már csak a mozaik maradt. Néhány „cápa” jön taxival, hogy kihalássza az eltévedt turistákat, akik válaszokat keresnek valamire, vagy csak egy más élményre vágynak. Szerencséjük van, majdnem minden éjjel kifognak valakit. Akkor éppen mi akadtunk horogra.

Az előttünk álló, lebarnult egyén szerencsét próbált éppen. Különben sem neki, sem nekünk nem volt választási lehetőségünk. Mi a kenyerét jelentettük, ő tudta, hogy nélküle nem sikerülne szállást találnunk. Az alku 1000 tengénél kezdődik (ami kicsit több, mint 5 euró), viszont őszinte nevetésem láthatóan elbizonytalanítja a cápát, és egyből 500-ra szállítja le az árat. Megkötjük az üzletet és elvisz a „hotelbe”
Első látásra az épület impozáns építménynek tűnik. Nem jössz rá egyből, hogy éppen szétrohad, vagy sosem fejezték be. Úgy néz ki, mint egy községi iskola, viszont a második emelet feletti ablakokat deszkákkal vagy újságpapírral bélelték ki. Az ajtó zárva, miután csengetünk, megjelenik egy öregasszony, aki éppen hogy nem erőszakos, amikor megkérdi, mit akarunk. Elvezet a recepcióhoz, ahol egy másik személy jelenik meg, akit szintén zavar a jelenlétünk, majd nagy kegyesen felajánl egy szobát. Szerencsénk volt. Később néhány dán turista elmagyarázta nekünk, hogy ha épp nincs kedvük hozzá, a hotel személyzete egyszerűen kijelenti, hogy nincs szabad szoba, és kint hagy éjnek idején.

A lépcsők úgy mutatnak, mintha az építőcsapat részegen húzta volna fel, minden irányba kanyarog, a hotel pedig a Regie-beli bentlakásokra emlékeztet (Bukarest) a ‚80-as évekből, mind a bútor, mind a szag vagy a benne élők szempontjából. A modernizáció viszont ide is elérkezett. Van bojler, valamiféle légkondicionáló, egy sporttévé és kézzel készített antenna. Az már csak apróság, hogy víz nem nagyon van. Végülis nem elégíthetik ki minden igényünket.

A város általános kinézete sem derít jókedvre, különösen ha akad idő kicsit fel is deríteni. Ha láttad a Borat című filmet, el is hiheted, higy valóban itt forgatták. Bár a lakosok nem olyan elevenek és zajosak, mint a filmen, a táj mindenképpen hasonlít. Ahol valaha tenger volt, most szeméthegyek állnak. A helyiek nem érzékenyek a környezeti problémára, a hatalmas katasztrófa ellenére sem, ezért bármit bárhová eldobnak. Megtörténhet, hogy egy kiadós ebéd után valaki lazán átdobja a kerítésen az üres savanyúságos üveget; így lehet, hogy a tó egykori helyén a kazah élet minden tartozéka megtalálható, hűtőszekrénytől és régi tűzhelyektől kezdve eldobált ruhákig, tevecsontvázakig és rothadófélben levő háziállatokig. Ha egykor pihenni jöhettél ide, csónakázni vagy fürdeni, ma boldog vagy, ha nem leszel rosszul, és sétálhatsz anélkül, hogy elsüllyednél a ropogós só által borított iszapba.

Ahogy megérkezel a kikötőhöz, esélyed sincs, hogy visszanyerd az optimizmusod. Minden pontosan ugyanúgy néz ki, mint egy normális kikötőben – de a legfontosabb hozzávalónak, a víznek nyomát sem találod. A hajókat a homokba, a valamikori tenger fenekére horgonyozták; a dokkokban nem látsz árufeltöltőket; a gyárak üresen ásítanak, sehol semmi mozgás, hang, termelés. A kép hasonló a Mad Max című, híres poszt-apokaliptikus sorozat egy jelenetéhez, vagy a gyermekkorom westernfilmjeiből ismerős elhagyott városokhoz.

A kikötő a jelent mutatja, de hagyja, hogy elképzeld a múltat – és az idősíkok összehasonlítása sokkoló.
Ha riporter vagy, aki azért jött, hogy a tragédiát dokumentálja, nincs könnyű dolgod. A tragédia önmagában nem létezik. Legalábbis nem a helyiek számára. A többség nemcsak hogy alkalmazkodott a változáshoz, de el is felejtették, hogy valaha másképp volt. Az Aral tragédiája a Föld tragédiája. Voltaképpen minden, ami az Aral térségében történt, a globális folyamatoknak a kicsinyített változata.

Nem telt sok időnkbe, hogy ráébredjünk, Aralszkban nincs amiért maradjunk. A Szovjetunió nem nyelte magába ezt a térséget teljes egészében, ennek ékes bizonyítéka, hogy az öregek többsége nem beszél oroszul, csak kazahul. Ha meg akarod értetni magad velük, nem segít sem az angol, sem más nyelv. A fiatalokkal kommunikálhatsz, ha tudsz oroszul – még mindig kötelező az iskolákban –, vagy esetenként angolul, ám a többség nem is érti meg a tragédiát, amiről beszélgetni próbálsz velük. Ha a tengerről akarsz beszélni, két lehetőséged van. Elmész az Aral Tenizi nevű civil szervezethez, vagy keresel egy öreg halászt, aki még emlékszik, hogy valaha itt létezett egy tó. Persze, ha tudsz kazahul.

Mi nem tudtunk kazahul, így az első variáns maradt, amit egyébként a világ e szegletébe tévedt összes turista is választ. A dánok támogatta szervezet, amelynek célja megmenteni a helyi halászokat és újraindítani a halászati ipart, mára üzletté vált. Semmi non-profit nem maradt a tevékenységükben. Szállást ajánlanak, sok pénzért idegenvezetőnek, de kevés lelkesedéssel.

Tőlük tudjuk meg, hol van a többi halászfalu, illetve hogy milyen stádiumban vannak a munkálatok a Kis-Aralnál. Ugyanis létezik ilyen is. A legtöbb útikönyv „környezeti sikerként” állítja be a dolgot. Megmentik a tenger egy részét. De amint a szervezet vezetőjétől, Serik Duisenbayevtől megtudjuk, ennek nagy ára van. A projekt eléggé egyszerű. Építettek egy gátat nem messze a Szir-Darja folyó torkolatától, így az Aral kisebbik része stabil vízhozamhoz jutott. Ám ez automatikusan azt is jelenti, hogy az Aral déli része egyáltalán nem kap már vizet a Szir-Darjától, csupán alkalmanként, ha a folyó vízhozama nagyon megnő. Mégsem érint különösebben érzékenyen senkit ez a döntés, mondja Serik, hiszen a nagy tódarabot már úgysem lehet megmenteni.

Serik figyelemreméltó nyugalommal mesél, olyan hangsúllyal, mintha az, ami itt történik, valamiképp túlmutatna hatás- és érdekkörén. Még ha a turizmusból él is, nem úgy tűnik, hogy érdekli akár az Aral eltűnése, akár a megmaradása. Kicsit mulat azon, hogy a hajók többségét szétvágták és eladták, aztán arról biztosít minket, hogy ez a gyakorlat már kihalt.

A valóság azonban ellentmond Seriknek. Egyik nap, alkonyatkor, amikor már egyre hosszabbra nyúlnak az árnyékok, észrevettünk két helyit, akik elhatározták, hogy kifosztanak egy roncsot. Egy olyat, amely csak néhány lépésre volt Sralszktól, a kikötőből is látszott. Kíváncsiságtól vezérelve odamentünk hozzájuk. Mivel volt köztünk egy oroszul beszélő is, meg akartuk kérdezni tőlük, mit csinálnak ott, és egyetlen félelmünk az volt, hogy megijednek tőlünk és elmenekülnek. De nem ez történt. A két alak nyugodtan, sietség nélkül szerelte ki a motort a hajóból, és megmagyarázták, hogy fel akarják újítani és egy halászbárkába teszik be. Úgy tűnt, egyáltalán nem szokatlan, hogy a roncsokat továbbra is darabokra vágják vagy kirabolják, hogy kerítést, házat építsenek belőle vagy eladják ócskavasnak. Megtudtuk, hogy eredetileg sokkal több hajó volt, és amit ma látunk, csupán a maradéka annak, amit nem vágtak még szét.

Ezután a tapasztalat után nem csoda, hogy alig vártuk, elmenjünk a halásztelepülésekre, azt remélve, ott majd megtapasztaljuk az igazi Kazahsztánt, és beszélgethetünk olyan emberekkel, akiket közvetlenül érintenek ezek az üzelmek.

Amikor megérkezel valamelyik régi halászközösségbe, jössz rá igazából, mi veszett el, és merül fel benned, hogy a vezetők döntése valóban jó volt-e, még tisztán gazdasági szempontból is. Ezekben a falvakban az élet nem szakadt meg. Jagalashba, amely nagyobb Aralszknál, csak akkor jutsz el, ha keményen megfizeted az egyetlen idegenvezetőt a térségben. Nem fogsz látni halászokat, csak hajóroncsokat a szárazon. Vagy ami maradt belőlük. A másik opciód a helyi autóbusz, amely első látásra úgy néz ki, mint aki megérte még a valamikori tenger dicsőséges napjait. Célja leginkább az, hogy a kíváncsi turisták helyett tevetejet szállítson a piacra. Néhány óra alatt azonban megérkezel a célhoz.

A falu nem néz ki valami jól. Poros házak, homok, gyér növényzet, barátságtalan környék. Minden puszta, csak a ló- és tevefarmokban folyik egyedül tevékenység, a többi mintha halott lenne. Normális is. A pokoli hőségben és az utóbbi években összegyűlt porban élő emberek inkább a házaikban maradnak a nap nagy részében. Megalapozott oka van ennek. A légzőszervi betegségek az utóbbi időben mindennaposak, ugyanígy a szívbetegségek, és a csecsemőhalandóság tízszerese az európai átlagnak. Mindez egy megváltozott időjárásnak a tünete, amely teljesen egészségtelen mindazoknak, akik itt akarnak feltétlenül élni. Nehezen hagyják el a szülőföldjüket.

Zhannur 21 éves lány, vakáción van otthon a szülői házban, szimpatikus és kicsit félénk – azon kevés szerencsések közé tartozik, akiknek sikerült elmenni innen. De ő sem a tragédia miatt ment el. 21 évesen azt a halászfalut, ami valaha Jalagash volt, csak a szülők meséiből ismeri. Még ha az Aral most közelebb is van, csak 15 km-re a falutól, ritkán jár arrafelé. Nem tűnik úgy, hogy érdekelné. Az elején nehezen nyílt meg előttünk, összekulcsolt kezekkel ült, mintegy jelezve, hogy nem bízik az újságírókban, akik jönnek-mennek. És igaza van. Sokan jöttek, és elmentek néhány történettel a tarsolyukban, de azután nem történt semmi. Talán innen jön a helyiek azon mondása is, miszerint „ha minden újságíró és külföldi kutató hozott volna egy pohár vizet, nem lenne problémánk a tengerrel”.

Miután felengedett, Zhannur elmeséli, hogy el akar menni ebből a régióból, mert elege van az emberek mentalitásából. Emberek, akiket semmi nem érdekel, nincsenek álmaik, terveik, és akiknek úgy tűnik, még életkedvük sincs. Csak élnek egyik napról a másikra. Ő elment, hogy egy nagyobb városban tanuljon, és egyszer tanítónő legyen. Mégis, ős sem tudja, mi történt az Arallal. Homályosan rémlik neki, hogy valami köze van a mezőgazdasághoz, de inkább a rizsre, mint a gyapotra tippelne. Látott politikusokat is a tévében beszélni erről a tragédiáról, megoldásokat is javasoltak, de nem jegyezte meg, mi is volt a konkrét terv. Nem tudja, hogy is van a vízzel, nő-e a tó vagy sem, és nem is hiszi, hogy a falu szélén látja valaha a vizét, mint hajdan.

Amit nem ért, hogy miért jön minden európai és amerikai civil szervezet segíteni a halászoknak. Még ha a tenger nincs is már, a halászok nagyon jól élnek. Abban a faluban, ahonnan Zhannur elment, a halászok a leggazdagabb emberek, sokat dolgoznak és isznak. Nincsenek sokan, hiszen a halász élete nehéz. Kell legyen egy csónakod, két-három haverod, ruhád és speciális felszerelésed. Meg kell értened magad a többiekkel, későn kell feküdnöd és korán kell kelned. Ha nem érdekelnek ezek a nehézségek, annyit kereshetsz egy nap alatt, mint mások egy hónap alatt. A kapott pénzből a halászok lovakat, teheneket és tevéket vásárolnak. Egy közönséges halásznak Jalagashban akár 60 tevéje is lehet, de az sem ritka, ha száz van. Ez azt jelenti, hogy egy halász összeharácsolhat akár 500 ezer eurós vagyont is. Ami nem kevés. Ha abból indulunk ki, amit a faluban beszélnek. Ám mi elhatároztuk, hogy a halászok verzióját is ellenőrizzük.

Egy szép, sem túl meleg, sem túl fagyos reggelen beültünk a kocsiba egy halásszal – a Tatsubek nevű halászfaluból –, egyik házigazdánk, Aslan fiával, aki nem szűnt meg mosolyogni, és két nővérével, és végre elindultunk Aralskoe More-ba. Nem volt túlságosan korán, de nem is volt értelme korán indulni, mert kora reggel még érződik a sivatag éjszakai hűvöse, és a halászok még a nyílt vízen vannak, hogy az előző nap kivetett hálót bevonják.

Reszkettünk a hidegtől a velem kb. Egyidős, közel harmincéves dzsipben, mialatt egy kazetofonból különböző kazah művészek üvöltöttek, sőt, ahogy várni lehetett, az otthoni manele is megszólalt, románul. Előző nap is megpróbáltunk kapcsolatba lépni a halászokkal, de nem voltak egyáltalán barátságosak. Nem hagyták Mirceát fotózni, és nem akartak szóba állni az „idegenekkel”. Reggel úgy tűnt, a pohárka vodka és a fogás engedékenyebbé tette őket, így lehetőségünk nyílt rá, hogy megbizonyosodjunk arról, Zhannur az igazat mondta-e. A kis, üvegszálból készült hajók hálói színültig tele voltak halla. Nagyobbakkal, kisebbekkel, de inkább a nagyok domináltak. Viza, csuka, harcsa, ponty és egyéb csodálatos dolog, soha nem látott mennyiségben. A halászok türelmesen kiszedték a halakat, és három kategóriába osztották őket. A legnagyobb és legszebb példányokat ládákba tették, a kisebbeket és kevésbé értékeseket zsákokba, a többit eldobták. Nem messze a halászoktól, sirályok sűrű felhője várakozott türelmetlenül, pokoli hangzavart produkálva, hogy megkapják a kihajított halakat.

A halászoknak nem kellett sokat kínlódniuk, hogy megszabaduljanak a fogástól. A gyár egyenesen a partra küldött egy tehergépkocsit, hogy elszállítsa a zsákmány legértékesebb részét. Egyes helyeken nincs probléma akkor sem, ha még bőségesebb a fogás, és nem lehet mind a gyárba szállítani – a halászok ugyanis több településen kaptak hűtőberendezést is. Jalagashban például nemrég kaptak hasonló felszerelést. És a segítség folyamatosan érkezik. Hiszen valakinek meg kell mentenie a halászokat. Hogy mi történik a falusiak többi részével vagy a tóval, az más kérdés. Ahogy Európában és Amerikában is, a civil szervezetek többet költenek klímaváltozás elleni online kampányra és hirdetésekre, mint valódi hatással bíró akciókra, mint amilyen például az erdők letarolása elleni harc lenne, vagy egy ésszerűbb mezőgazdaságért való lobbi stb. Aralban is pontosan azok kapnak támogatást, akiknek nem lenne szükségük rá. A nemzetközi közösséget foglalkoztatja az, ami történik, és ez a fontos.

Visszatérve Aralszkba, rájöttem, még zavarosabb az egész, mint amikor eljöttem. Válaszokért jöttünk, és valószínűleg sokkal több kérdéssel térünk haza. Sok dolgot nehéz megérteni, a politikai döntéstől a régió jelenlegi helyzetéig. Mégis, a leginkább mindenkinek a közömbössége sokkolt. Nem gondoltam, hogy úgy tudsz egy nagy tragédia történése közepette élni anélkül, hogy rágyere arra, amit te megélsz, az nem rendjénvaló. Mindenki azt hinné, egy tenger eltűnésére felfigyel az egész világ. Nemcsak a helyi közösség és az ország, ahol a katasztrófa történik, hanem a nemzetközi közösség is.

Azt hiszem, a helyiek kérdései, amikor utazásunk célját firtatták, és az őszinte „de miért?”, amikor megtudták ezt a célt, jól illusztrálja a helyzetet. Nem tudom elfelejteni azt a pillanatot sem, amikor Altay, egy megtermett, lebarnult, 44 éves férfi, aki nem mutatott többet 30-nál, a helyi iskola aligazgatója elmesélte, hogy hétévesen nem messze a kikötőtől úszott a vízben, majd 14 éves korára a tenger több tíz kilométerre volt már, most pedig már ő sem tudja, pontosan milyen messze van. Történeté szerint a tenger elment. Nem mintha történt volna valami, csak elment. Mint ahogy egy idő után a gyermekek is elhagyják a szülői házat, ahogy minden évben elmennek a fecskék melegebb éghajlatú vidékekre. Elment messze, és most visszatérőben van.

Aral pont attól tragédia, hogy nem igazán vehető észre minden, ami történt ott, és ami történik továbbra is. A tenger elment, s ha a feldarabolt hajóroncsok is eltűnnek, a turisták sem fognak jönni ide. Az történik majd vele, amit mondanak a helyiek, „nincs itt semmi látnivaló”. S hogy egy óriási szemétdombot nézünk, amit valaha Aral-tónak hívtak, az mindannyiunk vesztesége.