Invazív fajok | 4.2.2011

Sárga inváziók 1.: aranyvesszők

A kanadai aranyvessző tömeges jelenléte Szászföldön (Hartel Tibor felvétele)

AranyvesszÅ‘, csicsóka és kúpvirág, a növényvilág topmodelljei: magasak, mutatósak és… sárgák. További közös vonásaik: fészekvirágzatúak, Észak-Amerikából származnak, valamennyit dísznövénynek hurcolták be Európába, és egyre több helyen miattuk sárga a táj a nyár második felében. Gyorsan terjedÅ‘ inváziós növényfajok.

Fenesi Annamária

Az adventív (behurcolt) és inváziós (behurcolt és terjedő) fajok listájának olvasása során hamar szembetűnik, hogy feltűnően sok lágyszárú inváziós faj a Fészekvirágzatúak családjához tartozik. A fentebb említettek mellett, inváziós fajnak tartjuk és szintén ehhez a rokonsági körhöz tartozik néhány őszirózsa faj, az egynyári seprence, a betyárkóró, a parlagfű, az íva, a szerbtövis fajok és egy-egy farfasfog és gombvirág faj is.

Más földrészek flórájában ugyanezt a mintázatot fedezhetjük fel: nagyon sok fészkes faj vándorol emberi segítséggel egyik kontinensről a másikra, majd lesz sikeresen terjedő özönnövény. A rejtély kulcsa részben az, hogy a Fészekvirágzatúak családja az egyik legnépesebb a növényvilágban, ezért nagy valószínűséggel kerülnek ki közülük inváziós fajok, ugyanakkor az egyik evolúciósan leginkább előrehaladott családról van szó, melynek tagjai inváziót elősegítő tulajdonságokkal rendelkeznek. Ilyen tulajdonság többek között a magas szaporodási ráta, a specializált terjesztési képletek és változatos anyagcsere termékek, melyet a növény védekezésre használ (Pyšek 1997). Az aranyvesszők sikerességéhez ezek a tulajdonságok mindenképpen hozzájárulnak.

Aranyvessző a kolozsvári Botanikus kertben

Az aranyvessző (Solidago) nemzetség három faja fordul elő hazánk területén. A közönséges aranyvessző (S. virga-aurea) őshonos faj, mely erdők nyíltabb részén, vágásokban él. Megjelenésében jelentősen eltér a két behurcolt fajtól: a kanadai aranyvesszőtől (S. canandensis) és a magas aranyvesszőtől (S. gigantea). Az utóbbi két faj Észak-Amerikában őshonos, de meghódították Európa és Ázsia jelentős részét, Ausztráliát és Új-Zélandot is, a legsikeresebb inváziós növényfajok között tartják őket számon világszerte.

Mindkét faj a 17. században került be Európába, dísznövénynek ültették botanikus kertekbe, majd a 19. század közepétől kezdtek kivadulni. Napjainkban mindkét faj közönséges Európa legtöbb országában. A kanadai aranyvessző nagyon gyakori Németországban, Ausztriában, Magyarországon és Romániában is. Ezzel szemben a magas aranyvessző inkább nyugatabbra érzi jól magát, bár hazánkban is sok helyen találkozhatunk vele. Széles elterjedésük fontos kulcsa a két faj tág tűrőképessége a termőhelyi feltételekkel szemben. Szélsőségesen változatos talajnedvesség és tápanyagtartalom, fény, hőmérséklet és egyéb éghajlati tényezők mellett is megélnek (Botta-Dukát és Dancza 2004).

A két faj megjelenésében nagyon hasonló, magaskórós, akár 250 cm magas növények. Szárleveleik lándzsásak, szórt állásúak. Fészekvirágzatuk sárga színű, melyek széles, feltűnő bugába tömörülnek. A két fajt a szár szőrözöttsége és a fészekvirágok sajátosságai alapján különíthetjük el.

A kanadai és magas aranyvesszőt a szár szőrözöttsége és a nyelves virágok pártáinak hosszúsága szerint lehet elkülöníteni egymástól

Az inváziós sikeresség két fontos összetevője – az erős kompetíciós képesség és a hatékony terjedés – kiválóan megoldott ennél a két fajnál.

Versenyképességüket a gyors vegetatív szaporodásnak, a sűrű, egynemű sarjtelepek képzésének és az allelopátia jelenségének köszönhetik. A gyorsan és sűrűn növekvő tarackok (módosult földbeni hajtások) két év alatt behálózzák a talajt. A tarackokon rügyek találhatóak, melyekből földfeletti hajtások fejlődnek már kora tavasszal, és gyors növekedésnek indulnak. Ezek a hajtások nemcsak intenzíven, de nagyon sűrűn nőhetnek (főleg a kanadai aranyvessző esetén), és összefüggő sarjtelepet hoznak létre. A tarackokkal összekapcsolt hajtások között tápanyagkicserélődés is van, így kiegyenlítik a „szegényebb” foltból származó hátrányokat.

A hajtások korai, gyors és sűrű növekedése meggátolja más fajok csírázását és fejlődését, részben árnyékolás és tápanyagelvonás, részben allelopatikus anyagok kibocsájtása révén. Néhány új kísérlet konkrétan kimutatta, hogy a kanadai aranyvessző gátolja európai fajok csírázását és fejlődését a gyökéren keresztül leadott kémiai anyagok által: ezek az allelopatikus anyagok (Abhilasha és mtsi. 2008).

Terjedésük részben vegetatív szaporító képletek (földbeli hajtások: gyöktörzs és tarack) és magok segítségével történik. A tarack biztosítja a lokális terjedést és az akár egynemű hajtástelep létrejöttét. A fajok terjedéséhez a gyöktörzs is hozzájárulhat, mert ennek akár kis darabjából is sikeresen regenerálódik az egyed. A hosszabb távú terjedés magok által valósul meg. Egy európai egyed akár 10000 magot is érlelhet. A kaszattermések nagyon aprók és kis repítőbóbitájuk segítségével hatékonyan szállítódnak a szél segítségével (Kabuce 2005, Weber és Jakobs 2005). Ez az összetett terjesztési mechanizmus segíti a fajok gyors kolonizációját. Herbáriumi adatok alapján kiszámolták, hogy a magas aranyvessző európai terjedési területe átlagosan 910 km2-rel, míg a kanadai aranyvessző területe 741 km2-rel növekedett évente (Botta-Dukát és Dancza 2004).

A kanadai aranyvessző gyors terjedése Apold (Maros megye) határában. Hartel Tibor felvételei

Hazánkban a két ismertetett faj terjedését a rendezetlen tájhasználat és a hagyományos kezelési módok felhagyása segíti elő. A kanadai aranyvessző elterjedési területe gyorsan nő Romániában, felhagyott szántókon, gyomközösségekben, legelőkön, kaszálóréteken találkozhatunk vele, de bolygatott ártereken, magaskórós társulásokban, erdőültetvényekben szintén megjelenhet. A magas aranyvessző nedvesebb talajokat kedvel, ezért főleg ártereken, magaskórós közösségekben, nádasokban találkozhatunk vele.

Terjedésük (elsősorban a kanadai aranyvessző) az utóbbi években szemlátomást felerősödött, és ismerve a faj stratégiáját, ez fokozódni fog. Ehhez az is hozzájárul, hogy mindkét faj kedvelt kerti dísznövény, ugyanakkor előszeretettel telepítik, mert jó nyárvégi mézelő növénynek számítanak. Akit nem hat meg, hogy ezek a fajok képesek kitúrni őshonos fajainkat élőhelyeikről és ott beláthatatlan időre átvenni az uralmat, megváltoztatva a közösség összetételét és szerkezetét, egyensárgává téve a nyári tájat, annak érdemes azt is tudni, hogy az aranyvessző rontja a fűtakarmány és a széna értékét, mert az állatok nem fogyasztják, pollenje pedig, akárcsak a parlagfű virágpora, allergiás reakciókat válthat ki (Botta-Dukát és mtsi. 1998).

A szerző a Babeș-Bolyai Tudományegyetem tudományos segédmunkatársa

Felhasznált irodalom:
1. Botta-Dukát Z., Dancza I. 2004. Magas aranyvessző és kanadai aranyvessző (könyvfejezet). Özönnövények. TermészetBúvár Alapítvány Kiadó, Budapest
2. Botta-Dukát Z., Dancza I., Szabó I. 1998. A kaszálás és az avar eltávolításának hatása a Solidago gigantea Ait. Növekedésére. Természetvédelmi Közlemények 7:65-73
Blackwell Publishing Ltd
3. Abhilasha, D., Naira, Q., Vivanco, J., Joshi, J. 2008. Do allelopathic compounds in invasive Solidago canadensis s.l. restrain the native European flora? Journal of Ecology 96:993-1001
4. Kabuce, N. 2005. Solidago canadensis. NOBANIS – Invasive Alien Species Fact Sheet. http://www.nobanis.org/files/factsheets/Solidago_canadensis.pdf
5. Weber, E, Jakobs, G. 2005. Biological flora of central Europe: Solidago gigantea Aiton. Flora 200: 109–118
6. Pyšek, P. 1997. Compositae as invaders: better than the others? Preslia 69:9-22